Kincsvadászok, előre!

Hurrá, kiírták a pályázatot! Hogy miről van szó? A Kincstári Vagyoni Igazgatóság nyilvánosságra hozta az Üllői úti FTC-stadion és a hozzá tartozó telek értékesítésére vonatkozó pályázatot. A hír megjelent az egyetlen sportnapilapban, amely ezúttal is bizonyítja, milyen káros hatásai vannak a monopolhelyzetnek: az olvasók lenézésére utal, hogy a gazdasági témájú cikkek gyakran bántó hibákat tartalmaznak, így ez esetben az ajánlati biztosíték nem 400 ezer, hanem 400 millió Ft, amit ráadásul a veszteseknek vissza fognak utalni. És van még egy-két hiba: amit ők árcsökkentő tényezőnek tartanak (jegybevétel-engedményezés), az valójában bevételi forrás, illetve teljesen ad hoc módon kezelik az ÁFA kérdését... De az ilyen elírások szóra sem érdemesek, a jelentkezés feltételei sokkalta érdekfeszítőbbek!

Hangsúlyozzuk, egy állami tulajdonú ingatlan eladásáról van szó. Ehhez képest a vevőnek a vételáron felül (ami legalább nettó 3,5 milliárd Ft) még számtalan egyéb feltételt is teljesítenie kell:

• meg kell vennie az FTC sportegyesülettől a labdarúgócsapatot működtető Zrt. 99,9%-át, méghozzá minimum 800 millió Ft-ért
  
• meg kell vásárolnia az egyesülettől annak stadionhasználati jogát legalább másfél milliárdért (+ ÁFA)
• minimum nettó 1,2 milliárdért fel kell újítania a stadiont
• stadionhasználati jogot kell biztosítania az FTC-nek 25 éven át, cserében jár a jegybevétel 25%-a.

Ha valaki a piacban csak egy cseppet is hisz, már az első feltételen erősen kibukhat: megítélésem szerint ez a pont egyrészt árukapcsolás, amit tilt a versenytörvény. Másrészt nevetséges, hogy egy állami szerv úgy határozza meg egy nem általa birtokolt társaság vételárát, hogy annak gyakorlatilag semmilyen közgazdasági alapja nincsen. Az FTC Zrt. ugyanis egy végletesen eladósodott, forgalomképes eszközökkel nem rendelkező vállalat, amely mind üzleti, mind sportszakmai téren vegetál, ráadásul a menedzsmentje sem bizonyította eddig rátermettségét. Keressen rá vevőt a tulajdonosa, de ne az állam!

A 3 további feltétel együttesen tragikomikus: a telekvásárló megváltja a használati jogot, majd azon nyomban újra biztosítja ugyanezt a jogot, ráadásul a korábbiaknál hosszabb időre (úgy, hogy közben még át is építi a stadiont). Akkor minek kell másfél milliárdot kifizetni érte?

Persze, mindenki tudja, miről van szó. Az állam nem nyújthat közvetlen segítséget a bajba került "Fradikának", az egykorvolt "nemzeti kincsnek", amelynek - a pályázat legalábbis ezt sugallja - köztartozásai, állami szervekkel és bankokkal szemben fennálló adósságai elérik a 2,3 milliárd Ft-ot (az egyesület és a Zrt. együtt) és már évek óta képtelen tőkeerős tulajdonost találni az elvileg egyedül piacképes labdarúgócsapatra, aki volt, azt meg elkergették...

Ehelyett ma azt látjuk, hogy egy állami tulajdonban lévő ingatlan eladásából származó bevétel nagyobbik részét ilyen-olyan jogcímen átfolyatják az FTC-nek és a Zrt.-nek, hogy azok életben maradhassanak.

"meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni"

- ugye, ismerős? Egyelőre ott tartunk, hogy az adófizetőket megrövidítve nyújtanak segítő kezet egy szinte senkit sem érdeklő, nagy hagyományokkal bíró focicsapatnak. Esélyegyenlőség, öngondoskodás, piacgazdaság? Ugyan, kérem...

Hogyan gyűjtsünk ismerősöket?

A Népszabadság mai számában megjelent egy írás, melyben szerepel egy mondat, miszerint

"olyan társadalomban élünk, ahol sokkal szégyellnivalóbb Molnár Lajosnak, baloldalinak, toleránsnak lenni, mint rasszistának, fasisztának vagy xenofóbnak".

Talán nem érdektelen egy kicsit foglalkozni az állítással.
Az apropó nem más, mint az a budakeszi tanár, aki SS-egyenruhás fotóját töltötte fel az iWiW-re. Ahogy ez médianyilánosságot kapott, egy igen találónak hangzó magyarázatot talált, mondván, egy hagyományörző kiránduláson vett részt. Persze egyes sajtótermékek nem minden alap nélkül felvetették, hogy milyen hagyományokat őriz az illető, de erre nem érkezett válasz. A tanárról kiderült, hogy SS-témájú könyvéhez (melyet nagyapjának ajánlott, de ez még nem jelent semmit, lásd a hódmezővásárhelyi képviselő ügyét) náci indulókat mellékelt és egyesek megnézték az iWiW-es ismerőseit is. A múlt héten jelen sorok szerzője is megtette ugyanezt és valóban elképesztő dolgokat lehetett találni. A tanár ismerősének tartja a Hezbollahot, a nettó antiszemita Gój-klubot, a Magozott Cseresznye együttest, a Magyar Mérce Jobbik-közeli újságot, a Wehrmachtot és számtalan revizionista csoportot.
Igencsak elszomorító, hogy ezek az elsőre vállalhatatlannak tűnő szervezetek és emberek hihetetlen népszerűséggel bírnak, a szkinhedek éves találkozójának is nevezhető Becsület Napja például másfél ezernél is több ismerőssel bír. Lehet, hogy tényleg igaza van a fenti cikk szerzőjének? Mit lehet ez ellen tenni?
Egyrészt szerencsére ez továbbra sem általános, bár manapság ijesztően sok Nagy-Magyarországot ábrázoló matricát látni az autókon. Másrészt én a magam részéről az iWiW-en jelentettem a rasszista tartalmakat, azonban az üzemeltető egy hét alatt képtelen volt a rendszerből törölni. Talán a látogatottság fontosabb, mint a saját szabályzata...
A tanár története egyfelől úgy végződött, hogy felmentették az állásából, másfelől viszont az ismerőseinek száma néhány nap alatt megduplázódott. Konklúzió? Ma Magyarországon nem szégyellnivaló (sőt!), ha valaki rasszista, fasiszta vagy xenofób. Ha valami morális válság, hát ez az.

Oktatási rendszerváltás?

Amikor a felsőoktatás reformja szóba kerül, mindenki azonnal a tandíjra gondol, amit aztán ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint szükséges rossznak, vagy az emberek kisemmizésének tekint. Azonban a reform másról is kell(ene), hogy szóljon, mégpedig az egyetemek és főiskolák szemléletváltásáról.

A diplomáig tartó út célegyenesében járva a hallgató már elég sok tapasztalatot gyűjtött, elég sok olyan élményben volt része, amiről azt mondhatja: ezen változtatni kell. Ráadásul ez jellemzően nem (vagy nem elsősorban) pénz kérdése, hanem a hozzáálláson múlik. Budapesti elitegyetemeken tapasztalja vagy hallja az ember, hogy a tanulmányi osztályokon megalázó módon bánnak a diákokkal. Legutóbb én is fültanúja voltam egy hasonló esetnek, ahol az ügyintéző minősíthetetlen stílusban közölte a diákkal, hogy ő nem kívánja az egész péntek délutánját munkával tölteni. Félreértés ne essék, mindez délután 1 órakor történt. Vajon a versenyszférában ezt a mentalitást hogyan tolerálnák?

A probléma az, hogy az egyetemeken a fejekben még nem mindenhol zajlott le a rendszerváltás, az ott dolgozók közül sokan továbbra is úgy hiszik, a munkahelyük egy hatóság, ahol a diákok optimális esetben kiszolgáltatottak. De ez már most sincs így! Már csak a finanszírozás rendszere miatt (a sokat szidott fejkvóta) is érdemes lenne emberszámba venni a hallgatókat és betartani az intézmény saját szabályait.

De menjünk tovább: az egyetem egy szolgáltató intézmény, ahol a hallgató az ügyfél (még inkább: fogyasztó), akit a tanár, az ügyintéző és minden dolgozó kiszolgál, hogy előbbit elégedetté tegye. Így az a tanár, aki egy vendégelőadó miatt nem engedi szünetre a diákokat (mondván: azok úgyis elmennének haza), az erős szereptévesztésben van, hiszen az ő felelőssége, hogy olyanok legyenek az előadások, hogy arra bejárjanak az emberek, érdeklődés vagy egyéb motiváció miatt.

Egyelőre ez a hozzáállás mindkét oldalról hiányzik, vagyis a diákok sem lépnek fel a magasabb szolgáltatási színvonalért. Általánosítás helyett: e sorok szerzője sem tesz meg mindent.

Van ennek bármi köze a tandíjhoz? Nagyon is. Ha ugyanis valaki fizet egy szolgáltatásért, akkor azért el is várja a minőséget. Mit szólnánk, ha az egyik mobilszolgáltató bejelentené: hétvégén nem dolgoznak és ezért nem lehet sms-t küldeni? Azonnal mennénk a konkurenciához. Hiszen minőséget akarunk a pénzünkért. Megítélésem szerint a példa teljesen analóg a felsőoktatásban is. Ha fizetni kell a tanulmányokért, akkor elvárjuk, hogy ne kommunikációs zavarral küszködő demonstrátorok tartsák az órát; ne a szocializmusból ittragadt munkaundortól szenvedő ügyintézők legyenek a tanulmányi hivatalokban; ne teljesen átláthatatlan és folyamatosan váltakozó tanszéki elvárások nehezítsék a hallgatók helyzetét. Legyen helyette ügyfélcentrikus, innovatív és a kimenetre (vagyis az elhelyezkedni vágyó diplomások állásszerzési esélyeire) odafigyelő, hatékonyan működő oktatási intézmény. Ahol a hallgatók érdekképviselete átláthatóan, korrupciótól mentesen tevékenykedik.

Ha ehhez a szemléletváltáshoz csak egy cseppet is hozzájárul a tandíj, akkor én támogatom.

A privatizációról III. - "barátság a felső szinten"

A privatizációt pártoló cikksorozatban először arról írtunk, hogy ha az állam eladja a tulajdonában lévő céget, az nem feltétlenül jelenti a vagyon elkótyavetyélését, majd a második részben a tulajdonosi kontroll hiányát, valamint a menedzsment kiválasztása és a gazdasági döntések politikai motivációit taglaltuk. Most a korábbiakat folytatva egyéb érveket elemzünk, melyek bizonyítják, hogy jobban járunk, ha az állami cégeket eladjuk.
Hogy a korrupció jelen van hazánkban, azt talán senki sem vitatja, sokan persze elfelejtik, hogy gyakorlatilag mindnyájan részesei vagyunk, például a hálapénz útján. Korrupcióra leginkább akkor van lehetőség, ha a korábbi cikkben érintett tulajdonosi kontroll kevésbé erőteljes, hiszen így a gazdasági racionalitást kikerülve is születhetnek döntések. Ilyenkor komoly gondokat okozhatnak az eltérő érdekek, különösen, ha a szereplők nem egyenlően informáltak. Ezt a közgazdaságtan megbízó-ügynök problémának nevezi. Ez a szituáció nem csak állami cégeknél fordul elő, de a magántársaságok több eszközzel bírnak a probléma kezelésére (pl. profitérdekeltség megteremtése), míg a köztulajdon esetén nagyon nehezen azonosítható a megbízó (tulajdonképpen az adófizetők). Így aztán az ügynök (aki tehát elvileg a megbízót képviseli) már úgy léphet kapcsolatba a klienssel, hogy viszonylag gyengébb felette az ellenőrzés, így a saját érdekei szerint cselekedhet, ami alapján könnyen elképzelhető, hogy csúszópénzt fogad el egy partnertől, akit cserébe előnyben részesít.
A korrupció elmélete persze sokkal bonyolultabb, számos elemzés foglalkozik a témával (így ez a cikk), melyekre most nem térünk ki. Nehéz konkrét példákat mondani, hiszen alig van bizonyíték, de az ember hall ezt-azt például a Szerencsejáték Zrt. egyes működési területein tapasztalható túlárazásról, vagy a MÁV takarító alvállalkozóiról.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a közszférában jelentősebb esélye van a korrupt magatartásnak (egy régebbi Gallup-felmérés szerint a közbeszerzések és állami beruházások esetén a megkérdezett vállalkozók többsége jelentősnek mondta a korrupciót), mint a privát szektorban. Márpedig azt talán nem kell ecsetelni, hogy ahol korrupció van, ott a társadalom rosszul jár (szakkifejezéssel élve jóléti veszteség keletkezik). Ennek alátámasztására egy pár évvel ezelőtti pénzügyminiszter szavait idézném, aki azt mondta, hogy az autópálya-beruházások azért (is) voltak ilyen drágák, mert ahhoz, hogy egy párt kasszájába kerüljön 1 milliárd Ft, további kb. 4 milliárdot kell ilyen-olyan személyeknek és cégeknek juttatni, így lesz egy 15 milliárdos beruházás tényleges költsége 20 milliárd Ft.
Amíg tehát korrupció létezik és jelentős, addig érdemes minél több köztulajdonú céget privatizálni, hiszen a korrupciót a privát szféra hatékonyabban tudja kezelni, ráadásul onnantól az okozott kár nem az adófizetőket terheli, hanem a társaság részvényeseit.

(a címben szereplő idézet Leonyid Szuhorukov ukrán írótól származik és eredetiben így hangzik: a korrupció nem más, mint szoros barátság a felső szinten)

A következő bejegyzés a stratégiai időtávval kapcsolatos kérdéseket veti fel.

Politikai hőségriadó

Kevés olyan ember van a hazai politikai elit tagjai közt, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, mint e sorok szerzője, azonban egyikük szerepléseivel gyakran rászolgál az erős kritikára. Az illetőt Deutsch-Für Tamásnak hívják, és bár a korábbiakban jobbára logikai alapon támadható állításai voltak, a legutóbbi nyilatkozata valamivel mélyebbre süllyedt.
A legnagyobb ellenzéki párt elnökének kabinetfőnöke ugyanis azt mondta: Gyurcsány Ferenc ideggyenge. Deutsch-Für hosszan sorolta a szerinte árulkodó jeleket, melyek azt bizonyítják, hogy

"immár nem pusztán jellemhibával, hanem idegi problémával is szemben állunk".

Mondjuk ki: Deutsch-Für Tamás lehülyézte a miniszterelnököt.
Lehetne hosszan elemezni, hogy vajon mi visz valakit arra, hogy zsigeri gyűlöletét egy sajtótájékoztatón megossza a nyilvánossággal, de erre talán ez esetben nincs szükség. Teljesen mindegy ugyanis, hogy a kabinetfőnök az elnökéhez való lojalitását kívánta bizonygatni, esetleg hiányzott neki a címlapon való megjelenés, netán úgy érezte, hogy manapság már csak visszataszító és szánalmas mondatokra vevők a hírfogyasztók. De az is lehet, hogy van egy célcsoport, amely igényli a személyeskedést a politikában is (ahogy erre mindkét oldalon találunk példákat, melyeket most nem idézünk), bár ez eddig inkább csak a suttogó propaganda szintjén jelent meg.
Azonban ezek az elméletek most irrelevánsak, elegendő annyit megjegyezni: Deutsch-Für Tamás ezzel kiiratkozott az európai politikusok közül.

A másodosztály és ami alatta van

Vége a futballszezonnak Magyarországon, miután nemrégiben befejeződtek a másodosztályú küzdelmek, melyek eredményeképpen a Siófok és a Nyíregyháza jutott fel az élvonalba. Különösen az utóbbi győzelme érdekes, hiszen ez azt jelenti, hogy a tavaly az NB II-be sorolt Ferencváros nem szerzett jogot az élvonalra. A zöld-fehérek egész éves (főleg tavaszi) szereplésük megkoronázásaként gólnélküli döntetlent játszottak otthon a Baktalórántháza ellen. Ez az eredmény is pontosan bemutatta, hogy az FTC jelenleg nem alkalmas az NB I-re, és aki látta a mérkőzést, az tapasztalhatta, hogy a szakmai színvonalat mélyen alulmúlja a klubot körülvevő közeg. Jelen sorok szerzőjéről nem lehet elmondani, hogy akár egy cseppnyi szimpátiával is viseltetik a Ferencváros és játékosai iránt, de ellendrukkerként is furcsállottam, hogy a szezonban a legjobb teljesítményt nyújtó Lipcsei Pétert hangosan szidalmazták a kihagyott büntetője után.

A mai mérkőzésen a szurkolók mélyen alulmúlták a szánalmasan teljesítő csapatukat, ennek jele volt, hogy a feljutásról döntő találkozón a kapu mögötti részt üresen hagyták, a játékosokat verbálisan és transzparensekkel megfélemlítették, illetve a meccs vége felé a saját stadionjuk székeit dobálták be a gyepre. Teljesen egyértelmű, hogy ezek a drukkerek a csapatukhoz hasonlóan nem érdemlik meg az NB I-et.

A sportnapilap mai publicisztikája persze a fentiekkel ellentétes állásponton van: szerintük a magyar labdarúgás problémáira az a megoldás, ha az FTC az élvonalban szerepel. Sinkovics Gábor cikke a Nemzeti Sportban megszokott tudatlansággal operál, a szerzőt a tények nem zavarják (hiszen az NB I nem fulladt érdektelenségbe, míg az Üllői utat is csak elvétve töltötték meg a szurkolók), mindenesetre a jelek szerint álma nem válik valóra és a zöldek jövőre is ott szerepelnek, ahova a nyújtott teljesítményük predesztinálja őket. Igen visszataszító, hogy az újságírók megpróbálnak kívülről beleszólni a pályán kialakult eredményekbe, pusztán az érzelmeik által vezérelve. Még szerencse, hogy egyre kevesebben olvassák az egyre süllyedő színvonalú sportlapot, így kevesekhez jutnak el az ilyen cikkek.

Az FTC jobban teszi, ha arra koncentrál, hogy felkészüljön a jövő évi másodosztályú sorozatra, míg a Nemzeti Sport arra, hogy találjon jobb képességű szakírókat.

Aki szerint a magyar futballban már "nincs mibe kapaszkodni", annak itt jeleznénk: a hazai sportújságírás nívója sajnos még a fociét is alulmúlja...

"Mert majd megértik"

Mi zajlik ma Magyarországon, reform vagy pénzbehajtás? Sok, a saját képességeit enyhén szólva túlbecsülő publicista gyakran ír "reformbarkácsolásról", illetve hasonló hangzatos, ám valós tartalmat nélkülöző kifejezésekről. A probléma az, hogy ők az elit (ami, mint tudjuk, féltudású), és ha ők nem értik a változtatások értelmét, akkor mit lehet elvárni a társadalom apolitikusabb, kevesebb hírt fogyasztó csoportjaitól? Ezért persze lehet hibáztatni a kormányzatot és a kommunikációs tevékenységüket, hiszen nekik lenne dolguk (és kötelességük) elmagyarázni a reformok céljait és lépéseit. Az őszödi beszédben a miniszterelnök a címben szereplő állítást tette. Nézzük, mennyi valósult meg ebből!
A kormányzati one-man-show tegnap a Közgázon folytatódott, ahol Gyurcsány Ferenc két és fél órán keresztül magyarázta az elmúlt év bizonyítványát. Értő és fogékony hallgatóság előtt beszélt, és ennek megfelelően nem ragadt le a miniszterelnök a kétmondatos szlogeneknél, hanem minden állítását számokkal és grafikonokkal próbálta alátámasztani. Ez zömében sikerült is (bár a pozitív diszkrimináció kérdésén elegánsan átsiklott), így aztán 80 diát használt fel a prezentációja során (melyek elérhetők itt), vagyis igen részletesen vázolta az államháztartás jellemzőit, illetve a meghozott intézkedések indoklását. Mindenkinek ajánlom a felvételt, ami ugyan hosszú, de kifejezetten érdekfeszítő, számos egyetemi oktató tanulhatna a kormányfőtől, hogyan kell fenntartani a figyelmet...
Végighallgatva az előadást, azon gondolkodik az ember, hogy vajon miért kellett erre egy teljes évet várni? Hol vannak a reformhírvivők? Ha a Közgázon elmondottakat tudná a kormány közérthetően elmondani a választóknak, akkor - függetlenül a politikai közhangulattól - sokkal nagyobb elfogadottsága lenne a vizitdíjnak, a tandíjnak és a többi, egyelőre közutálatnak örvendő lépésnek.
Persze mindehhez nem elég a kormányfő szólózása, szükség volna csapatmunkára is.

A privatizációról II. - ki milyen gazda?

A magánosítással foglalkozó előző cikkben az eladni szándékozott cég méltányos vételárával foglalkoztunk. Most azt vizsgáljuk, hogy milyen indokok szólnak a privatizáció mellett, illetve milyen következményei vannak annak, ha egy cég köztulajdonból magántulajdonba kerül.

Az állam a legrosszabb gazda.

Gyakran hallani ezt az állítást, elsősorban liberális körökben. Vajon igaz-e ez és ha igen, miért?

Számos indok van, ami alátámasztja, hogy a magántulajdonban lévő vállalatok nagyobb hatékonysággal képesek működni, mint az állami cégek. A kulcsszó a kontroll. Egy társaság működésének fontos eleme, hogy a tulajdonos ellenőrizze a menedzsmentet, hogy az a részvényesek érdekeinek megfelelően tevékenykedik-e. A probléma ott kezdődik, hogy az állami tulajdon esetén formálisan ugyan van közvetlen tulajdonos (az ÁPV Zrt.), valójában azonban olyan a struktúra, hogy sokkal nehézkesebb tényleges felelősöket és kompetenciákat azonosítani. Az érdekeltségről nem is beszélve: a részvényesnek zsebbe vágó érdeke, hogy jól menjen a cégnek, mert akkor ő is vagyonosabb lesz. Ezzel szemben a közalkalmazottak sokkal kevésbé (ha egyáltalán...) érdekeltek a felügyelt cégek eredményességében, hiszen a hazai közszférában az eredménycentrikus motivációs rendszer még igencsak gyerekcipőben jár.
Tehát az első különbség a tulajdonosi kontrollban figyelhető meg. Problémák adódhatnak a vezetés szakértelmével kapcsolatban is, miután a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy az állami társaságok menedzsmentjében gyakran helyet szorítanak pártközeli embereknek is, akik adott esetben lehetnek a legkompetensebbek, de sokszor nem ez a helyzet. Itt most nem kívánunk nevekkel vagdalkozni, a probléma ugyanis világszerte sok helyütt előkerül, miszerint nem kizárólag szakmai, de részben politikai megfontolások húzódnak a kinevezések mögött.
Sőt, a politika nemcsak a menedzserek kiválasztásába kíván beleszólni, de a cég döntéseibe is. Teljesen egyértelmű, hogy sokkalta könnyebb politikai nyomást gyakorolni olyan társaságra, melynek vezetőit politikusok nevezik ki. Ez tehát azzal járhat, hogy egy köztulajdonban lévő cég nem a számára gazdaságilag optimális döntést hozza, mert egyéb megfontolásokat is figyelembe kell vennie. Nem kell különlegességekre gondolni, példaként vegyünk egy (fiktív) városi televíziót, amelyik önmagától biztosan nem sugározna interjút minden héten főműsoridőben a polgármesterrel (hiszen azt senki sem nézi), de miután az önkormányzat a tulajdonos, így nem igazán van más választás...
A sorozat következő részében a fentiekhez hasonló érveket vizsgálunk, így kitérünk a korrupció kérdésére, valamint a stratégiaalkotás korlátaira.

Alterglobalizáció és Big Mac

Az ember figyeli a Rostockból érkező képeket az elmúlt napokból, és folyamatosan azon töpreng, miről szól az egész kérdéskör?
Egyszerű lenne elintézni az ügyet egy csőcselékezéssel, hiszen a G8 minden találkozója alkalmával előkerülnek az itthon tavaly és idén néhányszor a fővárost átrendezőkhöz hasonló vademberek, akik azt hiszik, hogy gyújtogatással, kődobálással és üvegtöréssel bármit is elérhetnek. Bár ők talán nem is hisznek semmiben, pusztán keresik az alkalmat, hogy kárt tehessenek másokban, másoknak. Ők talán nem is sejtik, hogy a békésen tüntető többség és a mögöttük álló szervezetek őket fel- és kihasználva jutnak médianyilvánossághoz, bár megítélésem szerint e témakörben nem érvényesül a "mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólunk" koncepciója, vagyis az aktuális csúcstalálkozó helyszínének szétrombolása igencsak kontraproduktív cselekedet. Ezek az emberek szimpla bűnözők, akik a közrendet sértik, így ennek megfelelően kell kezelni a szituációt. Azért az meglehetősen pikáns hír, miszerint a hétvégi készültség volt a legnagyobb Németországban a második világháború óta.
Sokkal érdekesebb, hogy mit is akarnak azok a tüntetők, akik csendesen, zenélve vagy éppen konferenciákon fejezik ki ellenkezésüket a nyolc nagyhatalom csúcstalálkozójával, illetve a nagy szupranacionális szervezetekkel szemben. E protestálók lennének ugyanis az alterglobalisták, akiknek nem tetszik a globalizáció, hiszen "lehet más is a világ". Szerintük minden bajok (környezetszennyezés, szegénység, stb.) okozói a multinacionális vállalatok, a globális tőke és persze a neoliberalizmus. Hát persze, hiszen mindenről a piac, a kapitalizmus és a profitérdek tehet!
Szándékosan sarkítottam a fentiekben, de talán kiindulási alapnak jó az alterglobalistákkal kapcsolatos meglátásaim rögzítéséhez.
Jól látható, hogy a kritika szintjéig mindenki eljut, vagyis a hibákat meglátja a rendszerben, azonban a reális megoldásokkal mindnyájan adósok. Persze azt elfelejtik hozzátenni, hogy a liberális közgazdászok is elismerik a verseny korlátait (szakszóval a piaci kudarcokat) és ezek tudatában is kiállnak a kapitalizmus mellett. Ezzel szemben a globalizáció ellenzői vagy nem ismerik el a szabad verseny áldásos hatásait, vagy kínosan ügyelnek rá, hogy ezt minél jobban eltitkolják. Ez még nem is lenne probléma, csakhogy nem látni, hogy milyen alapon szerveződik a "más világ" gazdasága. Szkeptikus lévén csak érintőlegesen jártam utána a témának, de számomra úgy tűnik, hogy a valós kérdésekre nem adnak válaszokat. Ahogy néhány éve egy előadásán Tamás Gáspár Miklós sem, akinek a bankokról szóló mondandója fő vonalaiban párhuzamokat mutatott az azóta elsüllyedt, tőke- és bankellenes szélsőséges jobboldali törpepártéval (leszámítva azt, hogy előbbi nem nevezett ki egy társadalmi szegmenst bűnbaknak, de ez a gazdasági kérdések szempontjából mellékes).
Az is megállapítható, hogy egyre többek tartják úgy, hogy "trendi" manapság alterglobalistának lenni. Hiszen lehet szidalmazni a háborút viselő államokat és vezetőiket, vagy éppen a mindenkit kizsákmányoló multikat. Kicsit disszonáns azonban, hogy az általam ismert globalizációkritikusok zöme igen jó társadalmi helyzetben él, és olybá' tűnik: számukra ez inkább szórakozás, életforma és mindenekelőtt buli. Ma ugyanis az egyetemisták, fiatalok körében kevesen vállalják büszkén, hogy elkötelezett kapitalisták lennének, sokkal jobban hangzik, hogy tüntessünk a világbékéért. Mindez számomra azért furcsa, mert az illetők egyértelműen a rendszerváltás nyerteseinek tekinthetők, vagyis a boldogulásukat nagyrészt a piacnak köszönhetik, adott esetben a multik befektetéseinek.
Némileg más összefüggésben a Spiegel ezt írta: az éhes demonstrálók közül sokan a nagy gyorsétteremláncokban ebédeltek. Így válik köddé a demonstrálók hitelessége. Ezért nem kell elítélni őket, elég halkan megállapítani, hogy a Pizza Hut és társai által nyújtott kínálat kielégítette a Rostockban szórakozó tüntetők keresletét. Ahogy az a piacon általában lenni szokott. Biztos ez is valami ócska neoliberális trükk...