Westport a sziget nyugati partján fekszik, ám sajnos onnan nem lehet egyenesen az északi csücsökig haladni, így egy kicsit befelé kellett előbb haladnunk. Az útikönyv javaslatát megfogadva egy kis faluban reggeliztünk (mind az afghan nevű csokis sütit, mind a „date scone” datolyás tölcsért jó szívvel tudjuk ajánlani), majd a helyi közértben érdekes képet kaptunk az új-zélandi közbiztonságról. A pénztár mellett egy tábla állt, ahol névvel és a belső kamera képével illusztrálták, hogy egy helyi fiatal ellopta a bolt adománygyűjtő dobozát. Az egész szégyentábla üzenete az volt, hogy ezekben a közösségekben egy ekkora bűntett is ritka, mint a fehér holló, ezért hatalmas megütközést keltett mindenkiben.
 |
| Finom homok és kemény szikla |
Az utazás az Abel Tasman Nemzeti Park felé folytatódott, ami a sziget észak-nyugati részén fekszik, és állítólag egészen csodálatos természeti környezet tárul elénk, ugyanis a park a tenger partján fekszik. Sajnos ezt nem volt módunk saját szemünkkel ellenőrizni, ugyanis a park csak sokórás túrával vagy hajókázással látogatható, azonban a szigorú itinerünk ennyit aznap nem engedélyezett, inkább a következő célpont felé vettük az irányt. Szerintünk helyes volt a döntés, de erre még visszatérünk! Tehát a nemzeti park, akárcsak a Tasmán-tenger, valamint az Ausztráliához tartozó Tasmánia (és persze a tasmán ördög), egy holland hajósról, Abel Tasmanról kapta a nevét, aki az európaiak közül elsőként járt Ausztáliában és Új-Zélandon. Köszönjük, Abel!
 |
| Ami igaz, az igaz |
