Ferenc Jóska és a palacsinták – Új-Zéland, 4. nap

Európában is szóba kerül néha a gleccer, alapvetően mikor a gleccsersízésről van szó. Ilyenkor e sorok szerzője azon morfondírozik, vajon helyes döntés volt-e a gimnáziuma részéről, hogy a földrajzórák zömét csillagászatra cserélték. Röviden: fogalmam sem volt, mi az a gleccser. Szerencsére Új-Zéland ezen is segített, és külön öröm, hogy a dolognak magyar vonatkozása is van.

Das ist ein Unikum! - Habsburgok a világ végén is

Reggeli után irány a Fox-gleccser. Ezen a ponton illendő tisztázni, miről is beszélünk. Tehát a gleccser gyakorlatilag egy folyó, ahol jég „folyik”, illetve csúszik lefelé, ezerszer lassabban, mint ahogy azt a víz tenné hasonló körülmények között. Ettől aztán persze mi semmiféle mozgást nem észlelünk, de fogadjuk el, hogy ez történik. Hogy ezt minél jobban megszemlélje az ember, arra 3 opció áll rendelkezésre. A legteljesebb élményt egy helikopteres túra adja, amely fejenként kb. 35 ezer Ft-ért 20 percet tölt a levegőben, majd leszáll a jégre, hogy ott is fényképezkedni lehessen (ennek prémium változata, mikor a jégen órákat gleccsert mászik az ember a visszarepülés előtt). A második lehetőség egy 4-7 órás, 15-30 ezer Ft-os vezetett túra, melynek keretében 2-3 órát el lehet tölteni a jégen. Végül a fapados megoldás: teljesen ingyen el lehet sétálni a gleccser „szájáig”. A mi esetünkben a kettes variáció eleve kiesett, így végül nehéz megítélni, hogy az amúgy is jellemző költségtudatosság, vagy a felhős idő miatt aznap nem repülő helikopterek okán választottuk az ingyenes verziót...

Ha a lassú víz partot mos, vajon mit csinál a jég? (Fox-gleccser)

Túránk során itt volt a leghidegebb, ami olyan szempontból érthető, hogy a jégnek valahogy meg kell maradnia. Mi viszont nem maradtunk, hanem a következő gleccser felé vettük az irányt, amely az előzőnél nagyobb, és szebb is. Utóbbi megítélésében segíthetnek a képek. Egyébként Fox egy új-zélandi politikus volt, ám számunkra sokkal érdekesebb a másik gleccser története. Egy Haas nevű osztrák hegymászó fedezte fel a 19. század közepén, és a korona iránti kellő tisztelettől vezérelve az akkori Habsburg uralkodó és magyar király nevét adta a gleccsernek. Így történt, hogy Új-Zéland egyik legnagyobb látványossága a Franz Joseph-gleccser.

Sok helyen van a világon gleccser, azonban a globális felmelegedés következtében mindegyik visszaszorul és egyre csökken a felülete, kivéve a két új-zélandit. Bár ezek is csökkentek az 1890-es állapothoz képest (a korabeli fotók alapján az egész völgy hófehér volt), a hetvenes évek mélypontja óta folyamatosan terjeszkednek.

A gleccserektől vett búcsút követően a sziget nyugati partján haladtunk észak felé, a cél ismételten egy természeti különlegesség. Punakaiki városán túl található a Pancake Rocks, ami pontosan az, amit a neve sugall: palacsintaalakú sziklák. Mielőtt a kialakulásuk rejtelmeibe keverednének, egy kis gasztrokitérő: ezek a sziklák inkább az amerikai típusú, vastagabb tésztájú palacsinták formájára hajaznak, és nem a hazaira. Tehát a sziklák úgy alakultak ki, hogy a tenger mélyén rétegesen állt össze a homok és törmelék (ennek oka a tudósok számára máig rejtély), majd ahogy kiemelkedett a földből, a tenger hullámai a vékony réteget jobban koptatták, ezzel még látványosabbá téve a konstrukciót. Ismételten bebizonyosodott, hogy Új-Zélandon a természet mindig a turisztikai szempontokat figyelembe véve alakította ki a földrajzi környezetet.

Évezredek munkája

A naplemente már egy fókakolónia saját „strandján” ért minket, így ezen a napon sem szenvedtünk hiányt fókás képekben, melyek közlésétől ezúttal eltekintünk. Ezt követően továbbhaladtunk Westport felé, ahol a szálláshelyünk tulajdonosáról kiderült, már kétszer járt Budapesten, és neki bizony az 1996-os verzió szimpatikusabb volt, mint a 2009-es. Ebben nem értünk egyet, ugyanakkor reméljük, hogy bő tíz esztendő múlva majd megállapíthatjuk: Új-Zéland mit sem változott...


Az összes Új-Zélandról szóló bejegyzés itt.