Közszolgáljatok!

Bár a legutóbbi közszférához kapcsolódó élményem részben pozitív volt, de a bejegyzés témája sajnos továbbra is igencsak aktuális, és erős a gyanúm, hogy ez még sokáig így marad. Néhány héttel ezelőtt a felsőoktatás kapcsán jeleztem, hogy az egyetemeken még nem alakult ki az ügyfélorientált szemlélet. Sajnos tapasztalataim szerint ez a kritika kiterjeszthető a közszféra egészére, természetesen tisztelet a növekvő számú kivételnek.

Jelen sorok szerzője írt már elektronikus levelet többek között miniszternek és nagyvárosi polgármesternek (Kóka & Kósa), valamint adatvédelmi ombudsmannak (Péterfalvi), és - hasonlóan mindenkihez - számos más közhivatallal került kapcsolatba ügyintézés céljából. Ezen élmények alapján merem állítani, hogy sok köztisztviselő teljes szereptévesztésben van, mikor továbbra is felsőbbrendű hatóságnak tartja magát az alárendelt állampolgárokkal szemben.

Nem egyéni sérelmek miatt tartom szükségesnek, hogy ezzel a témakörrel foglalkozzunk, mégis talán jól illusztrálja a helyzetet, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (amely őrzi az előző rendszerben készült jelentéseket) jelenleg a 2004-es betekintési kérelmeket dolgozzák fel. Nyilván számos indokot fel lehetne sorolni (pl. kevés alkalmazott, szűkös anyagi források), mindemellett az ember elgondolkodik, hogy miért fizetünk adót? Az adókat és egyéb bevételeket ugyanis az állam azért szedi be, hogy azokból közjavakat nyújtson az adófizetőknek, a társadalom tagjainak. Miután az adóterhelés minden túlzás nélkül nevezhető magasnak hazánkban, ebből következően elvárható, hogy a közjavak mennyisége és minősége is megfelelő legyen.

Ehhez képest nem igazán látható, mit kap az állampolgár a befizetéseiért cserébe. Ez a jelenleg futó reformok egyik hibájaként is felróható, hiszen a kormányzat nem (vagy nem jól) kommunikálja a vízióját. Ebben egyet tudok érteni Sólyom Lászlóval, tényleg nem világos, hogy mi a reformok végső célja, milyen lesz az "Új Magyarország". Egyelőre az egyértelmű, hogy az adóterhelés (ha nem is annyira, mint azt sokan láttatni kívánják) mértéke és az öngondoskodás szerepe párhuzamosan növekszik, ráadásul a közszolgáltatások szintje legfeljebb stagnál.

Mit lehet ilyenkor tenni? Sajnos ezek hosszabb távon érvényesülő változások, de van néhány lehetőség, ahol szükség volna azonnali lépésekre. Gyakran alkalmazott közhely, hogy a politikának magán kell kezdenie a változásokat. Ez jelen téma szempontjából is egy releváns elvárás, hiszen amíg az adatvédelmi biztos nem reagál egy hozzá benyújtott panaszra, addig meglehetősen képmutató dolog, hogy mások adatkezelését kritizálja. Ha egy hivatal csak 3 év késéssel tudja ellátni feladatait, akkor vagy irreálisan alulfinanszírozott (és akkor a fenntartó a felelős), vagy hihetetlenül rossz hatékonysággal működik (ez a vezetés kompetenciája).

Így nem is várhatunk mást a közszolgáktól, hogy nevükhez méltó módon kiszolgáljanak minket, akik finanszírozzuk a tevékenységüket. Hogy ez nem egy új ötlet, arra bizonyság, hogy a "miniszter" szó eredeti jelentése: szolga.

Kincsvadászok, előre!

Hurrá, kiírták a pályázatot! Hogy miről van szó? A Kincstári Vagyoni Igazgatóság nyilvánosságra hozta az Üllői úti FTC-stadion és a hozzá tartozó telek értékesítésére vonatkozó pályázatot. A hír megjelent az egyetlen sportnapilapban, amely ezúttal is bizonyítja, milyen káros hatásai vannak a monopolhelyzetnek: az olvasók lenézésére utal, hogy a gazdasági témájú cikkek gyakran bántó hibákat tartalmaznak, így ez esetben az ajánlati biztosíték nem 400 ezer, hanem 400 millió Ft, amit ráadásul a veszteseknek vissza fognak utalni. És van még egy-két hiba: amit ők árcsökkentő tényezőnek tartanak (jegybevétel-engedményezés), az valójában bevételi forrás, illetve teljesen ad hoc módon kezelik az ÁFA kérdését... De az ilyen elírások szóra sem érdemesek, a jelentkezés feltételei sokkalta érdekfeszítőbbek!

Hangsúlyozzuk, egy állami tulajdonú ingatlan eladásáról van szó. Ehhez képest a vevőnek a vételáron felül (ami legalább nettó 3,5 milliárd Ft) még számtalan egyéb feltételt is teljesítenie kell:

• meg kell vennie az FTC sportegyesülettől a labdarúgócsapatot működtető Zrt. 99,9%-át, méghozzá minimum 800 millió Ft-ért
  
• meg kell vásárolnia az egyesülettől annak stadionhasználati jogát legalább másfél milliárdért (+ ÁFA)
• minimum nettó 1,2 milliárdért fel kell újítania a stadiont
• stadionhasználati jogot kell biztosítania az FTC-nek 25 éven át, cserében jár a jegybevétel 25%-a.

Ha valaki a piacban csak egy cseppet is hisz, már az első feltételen erősen kibukhat: megítélésem szerint ez a pont egyrészt árukapcsolás, amit tilt a versenytörvény. Másrészt nevetséges, hogy egy állami szerv úgy határozza meg egy nem általa birtokolt társaság vételárát, hogy annak gyakorlatilag semmilyen közgazdasági alapja nincsen. Az FTC Zrt. ugyanis egy végletesen eladósodott, forgalomképes eszközökkel nem rendelkező vállalat, amely mind üzleti, mind sportszakmai téren vegetál, ráadásul a menedzsmentje sem bizonyította eddig rátermettségét. Keressen rá vevőt a tulajdonosa, de ne az állam!

A 3 további feltétel együttesen tragikomikus: a telekvásárló megváltja a használati jogot, majd azon nyomban újra biztosítja ugyanezt a jogot, ráadásul a korábbiaknál hosszabb időre (úgy, hogy közben még át is építi a stadiont). Akkor minek kell másfél milliárdot kifizetni érte?

Persze, mindenki tudja, miről van szó. Az állam nem nyújthat közvetlen segítséget a bajba került "Fradikának", az egykorvolt "nemzeti kincsnek", amelynek - a pályázat legalábbis ezt sugallja - köztartozásai, állami szervekkel és bankokkal szemben fennálló adósságai elérik a 2,3 milliárd Ft-ot (az egyesület és a Zrt. együtt) és már évek óta képtelen tőkeerős tulajdonost találni az elvileg egyedül piacképes labdarúgócsapatra, aki volt, azt meg elkergették...

Ehelyett ma azt látjuk, hogy egy állami tulajdonban lévő ingatlan eladásából származó bevétel nagyobbik részét ilyen-olyan jogcímen átfolyatják az FTC-nek és a Zrt.-nek, hogy azok életben maradhassanak.

"meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni"

- ugye, ismerős? Egyelőre ott tartunk, hogy az adófizetőket megrövidítve nyújtanak segítő kezet egy szinte senkit sem érdeklő, nagy hagyományokkal bíró focicsapatnak. Esélyegyenlőség, öngondoskodás, piacgazdaság? Ugyan, kérem...

Hogyan gyűjtsünk ismerősöket?

A Népszabadság mai számában megjelent egy írás, melyben szerepel egy mondat, miszerint

"olyan társadalomban élünk, ahol sokkal szégyellnivalóbb Molnár Lajosnak, baloldalinak, toleránsnak lenni, mint rasszistának, fasisztának vagy xenofóbnak".

Talán nem érdektelen egy kicsit foglalkozni az állítással.
Az apropó nem más, mint az a budakeszi tanár, aki SS-egyenruhás fotóját töltötte fel az iWiW-re. Ahogy ez médianyilánosságot kapott, egy igen találónak hangzó magyarázatot talált, mondván, egy hagyományörző kiránduláson vett részt. Persze egyes sajtótermékek nem minden alap nélkül felvetették, hogy milyen hagyományokat őriz az illető, de erre nem érkezett válasz. A tanárról kiderült, hogy SS-témájú könyvéhez (melyet nagyapjának ajánlott, de ez még nem jelent semmit, lásd a hódmezővásárhelyi képviselő ügyét) náci indulókat mellékelt és egyesek megnézték az iWiW-es ismerőseit is. A múlt héten jelen sorok szerzője is megtette ugyanezt és valóban elképesztő dolgokat lehetett találni. A tanár ismerősének tartja a Hezbollahot, a nettó antiszemita Gój-klubot, a Magozott Cseresznye együttest, a Magyar Mérce Jobbik-közeli újságot, a Wehrmachtot és számtalan revizionista csoportot.
Igencsak elszomorító, hogy ezek az elsőre vállalhatatlannak tűnő szervezetek és emberek hihetetlen népszerűséggel bírnak, a szkinhedek éves találkozójának is nevezhető Becsület Napja például másfél ezernél is több ismerőssel bír. Lehet, hogy tényleg igaza van a fenti cikk szerzőjének? Mit lehet ez ellen tenni?
Egyrészt szerencsére ez továbbra sem általános, bár manapság ijesztően sok Nagy-Magyarországot ábrázoló matricát látni az autókon. Másrészt én a magam részéről az iWiW-en jelentettem a rasszista tartalmakat, azonban az üzemeltető egy hét alatt képtelen volt a rendszerből törölni. Talán a látogatottság fontosabb, mint a saját szabályzata...
A tanár története egyfelől úgy végződött, hogy felmentették az állásából, másfelől viszont az ismerőseinek száma néhány nap alatt megduplázódott. Konklúzió? Ma Magyarországon nem szégyellnivaló (sőt!), ha valaki rasszista, fasiszta vagy xenofób. Ha valami morális válság, hát ez az.

Oktatási rendszerváltás?

Amikor a felsőoktatás reformja szóba kerül, mindenki azonnal a tandíjra gondol, amit aztán ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint szükséges rossznak, vagy az emberek kisemmizésének tekint. Azonban a reform másról is kell(ene), hogy szóljon, mégpedig az egyetemek és főiskolák szemléletváltásáról.

A diplomáig tartó út célegyenesében járva a hallgató már elég sok tapasztalatot gyűjtött, elég sok olyan élményben volt része, amiről azt mondhatja: ezen változtatni kell. Ráadásul ez jellemzően nem (vagy nem elsősorban) pénz kérdése, hanem a hozzáálláson múlik. Budapesti elitegyetemeken tapasztalja vagy hallja az ember, hogy a tanulmányi osztályokon megalázó módon bánnak a diákokkal. Legutóbb én is fültanúja voltam egy hasonló esetnek, ahol az ügyintéző minősíthetetlen stílusban közölte a diákkal, hogy ő nem kívánja az egész péntek délutánját munkával tölteni. Félreértés ne essék, mindez délután 1 órakor történt. Vajon a versenyszférában ezt a mentalitást hogyan tolerálnák?

A probléma az, hogy az egyetemeken a fejekben még nem mindenhol zajlott le a rendszerváltás, az ott dolgozók közül sokan továbbra is úgy hiszik, a munkahelyük egy hatóság, ahol a diákok optimális esetben kiszolgáltatottak. De ez már most sincs így! Már csak a finanszírozás rendszere miatt (a sokat szidott fejkvóta) is érdemes lenne emberszámba venni a hallgatókat és betartani az intézmény saját szabályait.

De menjünk tovább: az egyetem egy szolgáltató intézmény, ahol a hallgató az ügyfél (még inkább: fogyasztó), akit a tanár, az ügyintéző és minden dolgozó kiszolgál, hogy előbbit elégedetté tegye. Így az a tanár, aki egy vendégelőadó miatt nem engedi szünetre a diákokat (mondván: azok úgyis elmennének haza), az erős szereptévesztésben van, hiszen az ő felelőssége, hogy olyanok legyenek az előadások, hogy arra bejárjanak az emberek, érdeklődés vagy egyéb motiváció miatt.

Egyelőre ez a hozzáállás mindkét oldalról hiányzik, vagyis a diákok sem lépnek fel a magasabb szolgáltatási színvonalért. Általánosítás helyett: e sorok szerzője sem tesz meg mindent.

Van ennek bármi köze a tandíjhoz? Nagyon is. Ha ugyanis valaki fizet egy szolgáltatásért, akkor azért el is várja a minőséget. Mit szólnánk, ha az egyik mobilszolgáltató bejelentené: hétvégén nem dolgoznak és ezért nem lehet sms-t küldeni? Azonnal mennénk a konkurenciához. Hiszen minőséget akarunk a pénzünkért. Megítélésem szerint a példa teljesen analóg a felsőoktatásban is. Ha fizetni kell a tanulmányokért, akkor elvárjuk, hogy ne kommunikációs zavarral küszködő demonstrátorok tartsák az órát; ne a szocializmusból ittragadt munkaundortól szenvedő ügyintézők legyenek a tanulmányi hivatalokban; ne teljesen átláthatatlan és folyamatosan váltakozó tanszéki elvárások nehezítsék a hallgatók helyzetét. Legyen helyette ügyfélcentrikus, innovatív és a kimenetre (vagyis az elhelyezkedni vágyó diplomások állásszerzési esélyeire) odafigyelő, hatékonyan működő oktatási intézmény. Ahol a hallgatók érdekképviselete átláthatóan, korrupciótól mentesen tevékenykedik.

Ha ehhez a szemléletváltáshoz csak egy cseppet is hozzájárul a tandíj, akkor én támogatom.

A privatizációról III. - "barátság a felső szinten"

A privatizációt pártoló cikksorozatban először arról írtunk, hogy ha az állam eladja a tulajdonában lévő céget, az nem feltétlenül jelenti a vagyon elkótyavetyélését, majd a második részben a tulajdonosi kontroll hiányát, valamint a menedzsment kiválasztása és a gazdasági döntések politikai motivációit taglaltuk. Most a korábbiakat folytatva egyéb érveket elemzünk, melyek bizonyítják, hogy jobban járunk, ha az állami cégeket eladjuk.
Hogy a korrupció jelen van hazánkban, azt talán senki sem vitatja, sokan persze elfelejtik, hogy gyakorlatilag mindnyájan részesei vagyunk, például a hálapénz útján. Korrupcióra leginkább akkor van lehetőség, ha a korábbi cikkben érintett tulajdonosi kontroll kevésbé erőteljes, hiszen így a gazdasági racionalitást kikerülve is születhetnek döntések. Ilyenkor komoly gondokat okozhatnak az eltérő érdekek, különösen, ha a szereplők nem egyenlően informáltak. Ezt a közgazdaságtan megbízó-ügynök problémának nevezi. Ez a szituáció nem csak állami cégeknél fordul elő, de a magántársaságok több eszközzel bírnak a probléma kezelésére (pl. profitérdekeltség megteremtése), míg a köztulajdon esetén nagyon nehezen azonosítható a megbízó (tulajdonképpen az adófizetők). Így aztán az ügynök (aki tehát elvileg a megbízót képviseli) már úgy léphet kapcsolatba a klienssel, hogy viszonylag gyengébb felette az ellenőrzés, így a saját érdekei szerint cselekedhet, ami alapján könnyen elképzelhető, hogy csúszópénzt fogad el egy partnertől, akit cserébe előnyben részesít.
A korrupció elmélete persze sokkal bonyolultabb, számos elemzés foglalkozik a témával (így ez a cikk), melyekre most nem térünk ki. Nehéz konkrét példákat mondani, hiszen alig van bizonyíték, de az ember hall ezt-azt például a Szerencsejáték Zrt. egyes működési területein tapasztalható túlárazásról, vagy a MÁV takarító alvállalkozóiról.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a közszférában jelentősebb esélye van a korrupt magatartásnak (egy régebbi Gallup-felmérés szerint a közbeszerzések és állami beruházások esetén a megkérdezett vállalkozók többsége jelentősnek mondta a korrupciót), mint a privát szektorban. Márpedig azt talán nem kell ecsetelni, hogy ahol korrupció van, ott a társadalom rosszul jár (szakkifejezéssel élve jóléti veszteség keletkezik). Ennek alátámasztására egy pár évvel ezelőtti pénzügyminiszter szavait idézném, aki azt mondta, hogy az autópálya-beruházások azért (is) voltak ilyen drágák, mert ahhoz, hogy egy párt kasszájába kerüljön 1 milliárd Ft, további kb. 4 milliárdot kell ilyen-olyan személyeknek és cégeknek juttatni, így lesz egy 15 milliárdos beruházás tényleges költsége 20 milliárd Ft.
Amíg tehát korrupció létezik és jelentős, addig érdemes minél több köztulajdonú céget privatizálni, hiszen a korrupciót a privát szféra hatékonyabban tudja kezelni, ráadásul onnantól az okozott kár nem az adófizetőket terheli, hanem a társaság részvényeseit.

(a címben szereplő idézet Leonyid Szuhorukov ukrán írótól származik és eredetiben így hangzik: a korrupció nem más, mint szoros barátság a felső szinten)

A következő bejegyzés a stratégiai időtávval kapcsolatos kérdéseket veti fel.

Politikai hőségriadó

Kevés olyan ember van a hazai politikai elit tagjai közt, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, mint e sorok szerzője, azonban egyikük szerepléseivel gyakran rászolgál az erős kritikára. Az illetőt Deutsch-Für Tamásnak hívják, és bár a korábbiakban jobbára logikai alapon támadható állításai voltak, a legutóbbi nyilatkozata valamivel mélyebbre süllyedt.
A legnagyobb ellenzéki párt elnökének kabinetfőnöke ugyanis azt mondta: Gyurcsány Ferenc ideggyenge. Deutsch-Für hosszan sorolta a szerinte árulkodó jeleket, melyek azt bizonyítják, hogy

"immár nem pusztán jellemhibával, hanem idegi problémával is szemben állunk".

Mondjuk ki: Deutsch-Für Tamás lehülyézte a miniszterelnököt.
Lehetne hosszan elemezni, hogy vajon mi visz valakit arra, hogy zsigeri gyűlöletét egy sajtótájékoztatón megossza a nyilvánossággal, de erre talán ez esetben nincs szükség. Teljesen mindegy ugyanis, hogy a kabinetfőnök az elnökéhez való lojalitását kívánta bizonygatni, esetleg hiányzott neki a címlapon való megjelenés, netán úgy érezte, hogy manapság már csak visszataszító és szánalmas mondatokra vevők a hírfogyasztók. De az is lehet, hogy van egy célcsoport, amely igényli a személyeskedést a politikában is (ahogy erre mindkét oldalon találunk példákat, melyeket most nem idézünk), bár ez eddig inkább csak a suttogó propaganda szintjén jelent meg.
Azonban ezek az elméletek most irrelevánsak, elegendő annyit megjegyezni: Deutsch-Für Tamás ezzel kiiratkozott az európai politikusok közül.

A másodosztály és ami alatta van

Vége a futballszezonnak Magyarországon, miután nemrégiben befejeződtek a másodosztályú küzdelmek, melyek eredményeképpen a Siófok és a Nyíregyháza jutott fel az élvonalba. Különösen az utóbbi győzelme érdekes, hiszen ez azt jelenti, hogy a tavaly az NB II-be sorolt Ferencváros nem szerzett jogot az élvonalra. A zöld-fehérek egész éves (főleg tavaszi) szereplésük megkoronázásaként gólnélküli döntetlent játszottak otthon a Baktalórántháza ellen. Ez az eredmény is pontosan bemutatta, hogy az FTC jelenleg nem alkalmas az NB I-re, és aki látta a mérkőzést, az tapasztalhatta, hogy a szakmai színvonalat mélyen alulmúlja a klubot körülvevő közeg. Jelen sorok szerzőjéről nem lehet elmondani, hogy akár egy cseppnyi szimpátiával is viseltetik a Ferencváros és játékosai iránt, de ellendrukkerként is furcsállottam, hogy a szezonban a legjobb teljesítményt nyújtó Lipcsei Pétert hangosan szidalmazták a kihagyott büntetője után.

A mai mérkőzésen a szurkolók mélyen alulmúlták a szánalmasan teljesítő csapatukat, ennek jele volt, hogy a feljutásról döntő találkozón a kapu mögötti részt üresen hagyták, a játékosokat verbálisan és transzparensekkel megfélemlítették, illetve a meccs vége felé a saját stadionjuk székeit dobálták be a gyepre. Teljesen egyértelmű, hogy ezek a drukkerek a csapatukhoz hasonlóan nem érdemlik meg az NB I-et.

A sportnapilap mai publicisztikája persze a fentiekkel ellentétes állásponton van: szerintük a magyar labdarúgás problémáira az a megoldás, ha az FTC az élvonalban szerepel. Sinkovics Gábor cikke a Nemzeti Sportban megszokott tudatlansággal operál, a szerzőt a tények nem zavarják (hiszen az NB I nem fulladt érdektelenségbe, míg az Üllői utat is csak elvétve töltötték meg a szurkolók), mindenesetre a jelek szerint álma nem válik valóra és a zöldek jövőre is ott szerepelnek, ahova a nyújtott teljesítményük predesztinálja őket. Igen visszataszító, hogy az újságírók megpróbálnak kívülről beleszólni a pályán kialakult eredményekbe, pusztán az érzelmeik által vezérelve. Még szerencse, hogy egyre kevesebben olvassák az egyre süllyedő színvonalú sportlapot, így kevesekhez jutnak el az ilyen cikkek.

Az FTC jobban teszi, ha arra koncentrál, hogy felkészüljön a jövő évi másodosztályú sorozatra, míg a Nemzeti Sport arra, hogy találjon jobb képességű szakírókat.

Aki szerint a magyar futballban már "nincs mibe kapaszkodni", annak itt jeleznénk: a hazai sportújságírás nívója sajnos még a fociét is alulmúlja...

"Mert majd megértik"

Mi zajlik ma Magyarországon, reform vagy pénzbehajtás? Sok, a saját képességeit enyhén szólva túlbecsülő publicista gyakran ír "reformbarkácsolásról", illetve hasonló hangzatos, ám valós tartalmat nélkülöző kifejezésekről. A probléma az, hogy ők az elit (ami, mint tudjuk, féltudású), és ha ők nem értik a változtatások értelmét, akkor mit lehet elvárni a társadalom apolitikusabb, kevesebb hírt fogyasztó csoportjaitól? Ezért persze lehet hibáztatni a kormányzatot és a kommunikációs tevékenységüket, hiszen nekik lenne dolguk (és kötelességük) elmagyarázni a reformok céljait és lépéseit. Az őszödi beszédben a miniszterelnök a címben szereplő állítást tette. Nézzük, mennyi valósult meg ebből!
A kormányzati one-man-show tegnap a Közgázon folytatódott, ahol Gyurcsány Ferenc két és fél órán keresztül magyarázta az elmúlt év bizonyítványát. Értő és fogékony hallgatóság előtt beszélt, és ennek megfelelően nem ragadt le a miniszterelnök a kétmondatos szlogeneknél, hanem minden állítását számokkal és grafikonokkal próbálta alátámasztani. Ez zömében sikerült is (bár a pozitív diszkrimináció kérdésén elegánsan átsiklott), így aztán 80 diát használt fel a prezentációja során (melyek elérhetők itt), vagyis igen részletesen vázolta az államháztartás jellemzőit, illetve a meghozott intézkedések indoklását. Mindenkinek ajánlom a felvételt, ami ugyan hosszú, de kifejezetten érdekfeszítő, számos egyetemi oktató tanulhatna a kormányfőtől, hogyan kell fenntartani a figyelmet...
Végighallgatva az előadást, azon gondolkodik az ember, hogy vajon miért kellett erre egy teljes évet várni? Hol vannak a reformhírvivők? Ha a Közgázon elmondottakat tudná a kormány közérthetően elmondani a választóknak, akkor - függetlenül a politikai közhangulattól - sokkal nagyobb elfogadottsága lenne a vizitdíjnak, a tandíjnak és a többi, egyelőre közutálatnak örvendő lépésnek.
Persze mindehhez nem elég a kormányfő szólózása, szükség volna csapatmunkára is.

A privatizációról II. - ki milyen gazda?

A magánosítással foglalkozó előző cikkben az eladni szándékozott cég méltányos vételárával foglalkoztunk. Most azt vizsgáljuk, hogy milyen indokok szólnak a privatizáció mellett, illetve milyen következményei vannak annak, ha egy cég köztulajdonból magántulajdonba kerül.

Az állam a legrosszabb gazda.

Gyakran hallani ezt az állítást, elsősorban liberális körökben. Vajon igaz-e ez és ha igen, miért?

Számos indok van, ami alátámasztja, hogy a magántulajdonban lévő vállalatok nagyobb hatékonysággal képesek működni, mint az állami cégek. A kulcsszó a kontroll. Egy társaság működésének fontos eleme, hogy a tulajdonos ellenőrizze a menedzsmentet, hogy az a részvényesek érdekeinek megfelelően tevékenykedik-e. A probléma ott kezdődik, hogy az állami tulajdon esetén formálisan ugyan van közvetlen tulajdonos (az ÁPV Zrt.), valójában azonban olyan a struktúra, hogy sokkal nehézkesebb tényleges felelősöket és kompetenciákat azonosítani. Az érdekeltségről nem is beszélve: a részvényesnek zsebbe vágó érdeke, hogy jól menjen a cégnek, mert akkor ő is vagyonosabb lesz. Ezzel szemben a közalkalmazottak sokkal kevésbé (ha egyáltalán...) érdekeltek a felügyelt cégek eredményességében, hiszen a hazai közszférában az eredménycentrikus motivációs rendszer még igencsak gyerekcipőben jár.
Tehát az első különbség a tulajdonosi kontrollban figyelhető meg. Problémák adódhatnak a vezetés szakértelmével kapcsolatban is, miután a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy az állami társaságok menedzsmentjében gyakran helyet szorítanak pártközeli embereknek is, akik adott esetben lehetnek a legkompetensebbek, de sokszor nem ez a helyzet. Itt most nem kívánunk nevekkel vagdalkozni, a probléma ugyanis világszerte sok helyütt előkerül, miszerint nem kizárólag szakmai, de részben politikai megfontolások húzódnak a kinevezések mögött.
Sőt, a politika nemcsak a menedzserek kiválasztásába kíván beleszólni, de a cég döntéseibe is. Teljesen egyértelmű, hogy sokkalta könnyebb politikai nyomást gyakorolni olyan társaságra, melynek vezetőit politikusok nevezik ki. Ez tehát azzal járhat, hogy egy köztulajdonban lévő cég nem a számára gazdaságilag optimális döntést hozza, mert egyéb megfontolásokat is figyelembe kell vennie. Nem kell különlegességekre gondolni, példaként vegyünk egy (fiktív) városi televíziót, amelyik önmagától biztosan nem sugározna interjút minden héten főműsoridőben a polgármesterrel (hiszen azt senki sem nézi), de miután az önkormányzat a tulajdonos, így nem igazán van más választás...
A sorozat következő részében a fentiekhez hasonló érveket vizsgálunk, így kitérünk a korrupció kérdésére, valamint a stratégiaalkotás korlátaira.

Alterglobalizáció és Big Mac

Az ember figyeli a Rostockból érkező képeket az elmúlt napokból, és folyamatosan azon töpreng, miről szól az egész kérdéskör?
Egyszerű lenne elintézni az ügyet egy csőcselékezéssel, hiszen a G8 minden találkozója alkalmával előkerülnek az itthon tavaly és idén néhányszor a fővárost átrendezőkhöz hasonló vademberek, akik azt hiszik, hogy gyújtogatással, kődobálással és üvegtöréssel bármit is elérhetnek. Bár ők talán nem is hisznek semmiben, pusztán keresik az alkalmat, hogy kárt tehessenek másokban, másoknak. Ők talán nem is sejtik, hogy a békésen tüntető többség és a mögöttük álló szervezetek őket fel- és kihasználva jutnak médianyilvánossághoz, bár megítélésem szerint e témakörben nem érvényesül a "mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólunk" koncepciója, vagyis az aktuális csúcstalálkozó helyszínének szétrombolása igencsak kontraproduktív cselekedet. Ezek az emberek szimpla bűnözők, akik a közrendet sértik, így ennek megfelelően kell kezelni a szituációt. Azért az meglehetősen pikáns hír, miszerint a hétvégi készültség volt a legnagyobb Németországban a második világháború óta.
Sokkal érdekesebb, hogy mit is akarnak azok a tüntetők, akik csendesen, zenélve vagy éppen konferenciákon fejezik ki ellenkezésüket a nyolc nagyhatalom csúcstalálkozójával, illetve a nagy szupranacionális szervezetekkel szemben. E protestálók lennének ugyanis az alterglobalisták, akiknek nem tetszik a globalizáció, hiszen "lehet más is a világ". Szerintük minden bajok (környezetszennyezés, szegénység, stb.) okozói a multinacionális vállalatok, a globális tőke és persze a neoliberalizmus. Hát persze, hiszen mindenről a piac, a kapitalizmus és a profitérdek tehet!
Szándékosan sarkítottam a fentiekben, de talán kiindulási alapnak jó az alterglobalistákkal kapcsolatos meglátásaim rögzítéséhez.
Jól látható, hogy a kritika szintjéig mindenki eljut, vagyis a hibákat meglátja a rendszerben, azonban a reális megoldásokkal mindnyájan adósok. Persze azt elfelejtik hozzátenni, hogy a liberális közgazdászok is elismerik a verseny korlátait (szakszóval a piaci kudarcokat) és ezek tudatában is kiállnak a kapitalizmus mellett. Ezzel szemben a globalizáció ellenzői vagy nem ismerik el a szabad verseny áldásos hatásait, vagy kínosan ügyelnek rá, hogy ezt minél jobban eltitkolják. Ez még nem is lenne probléma, csakhogy nem látni, hogy milyen alapon szerveződik a "más világ" gazdasága. Szkeptikus lévén csak érintőlegesen jártam utána a témának, de számomra úgy tűnik, hogy a valós kérdésekre nem adnak válaszokat. Ahogy néhány éve egy előadásán Tamás Gáspár Miklós sem, akinek a bankokról szóló mondandója fő vonalaiban párhuzamokat mutatott az azóta elsüllyedt, tőke- és bankellenes szélsőséges jobboldali törpepártéval (leszámítva azt, hogy előbbi nem nevezett ki egy társadalmi szegmenst bűnbaknak, de ez a gazdasági kérdések szempontjából mellékes).
Az is megállapítható, hogy egyre többek tartják úgy, hogy "trendi" manapság alterglobalistának lenni. Hiszen lehet szidalmazni a háborút viselő államokat és vezetőiket, vagy éppen a mindenkit kizsákmányoló multikat. Kicsit disszonáns azonban, hogy az általam ismert globalizációkritikusok zöme igen jó társadalmi helyzetben él, és olybá' tűnik: számukra ez inkább szórakozás, életforma és mindenekelőtt buli. Ma ugyanis az egyetemisták, fiatalok körében kevesen vállalják büszkén, hogy elkötelezett kapitalisták lennének, sokkal jobban hangzik, hogy tüntessünk a világbékéért. Mindez számomra azért furcsa, mert az illetők egyértelműen a rendszerváltás nyerteseinek tekinthetők, vagyis a boldogulásukat nagyrészt a piacnak köszönhetik, adott esetben a multik befektetéseinek.
Némileg más összefüggésben a Spiegel ezt írta: az éhes demonstrálók közül sokan a nagy gyorsétteremláncokban ebédeltek. Így válik köddé a demonstrálók hitelessége. Ezért nem kell elítélni őket, elég halkan megállapítani, hogy a Pizza Hut és társai által nyújtott kínálat kielégítette a Rostockban szórakozó tüntetők keresletét. Ahogy az a piacon általában lenni szokott. Biztos ez is valami ócska neoliberális trükk...

Magyarok a világűrben!

Minden szkeptikus megnyugodhat: a Liverpool FC a saját honlapján is megerősítette, hogy a következő szezontól kezdve őket erősíti két magyar labdarúgó. E hírrel kapcsolatban az első teendő a kalapemelés Németh Krisztián, Simon András, valamint az őket idáig segítő edzők előtt.
Magyarországon természetesen egy ilyen fantasztikus bejelentésre is sokan fanyalogva reagálnak, a fociszurkolók egy része a fórumokon már azon élcelődik, hogy először "csak" a tartalékcsapatban szerepelnek majd. Ez persze nem más, mint tudatlansággal kombinált düh, hiszen akik ilyeneket írnak, általában saját sikertelenségük miatt csalódottak, és ebből sok esetben egyenesen következik a szomszéd tehenére vonatkozó megállapítás. Úgy tűnik, még sokáig tart, mire eljutunk oda, hogy az irigységet elnyomja a teljesítmény megbecsülése...
A két játékos eladása nagyrészt az ő személyes sikerük, de elévülhetetlen érdemei vannak az MTK utánpótlás-nevelési filozófiájának, amely egy alaposan végiggondolt logika mentén segíti a tehetséges játékosok kibontakozását, a kiválasztástól a képzésen át egészen a versenyeztetésig. Ebbe beletartozik a Sándor Károly Akadémia is, ahol bentlakásos rendszerben képzik a játékososkat és amely ontja magából a tehetségeket, ezt MTK-szurkolóként saját szememmel tapasztalom hétről-hétre. Innen indult mindkét leendő liverpooli magyar, miután elbúcsúztak az akadémia névadójától, "Csikartól" a tegnapi mérkőzésen.
A magyar focit szeretők egyre szűkűlő köre számára ma már közhely, de talán a laikusok és közömbösek számára kevésbé ismert a vélemény, hogy a futball hazai felemelkedéséhez vezető út minden bizonnyal a fejlett edzésmódszerekkel történő utánpótlás-nevelés, amelynek kimenete egyfelől tehetséges és képzett labdarúgók kinevelése, másfelől az értékesítésükből befolyó összeg alkalmas lehet komolyabb befektetések finanszírozására. Arról nem beszélve, hogy ha valaki jól csinálja, komoly nyereséget érhet el már középtávon is. Mint Várszegi Gábor, aki megalapította és fenntartja az agárdi akadémiát. Bár hivatalos információk egyelőre nem jelentek meg az átigazolási összeggel kapcsolatban, az azért figyelemre méltó, hogy egy fiatal brazil játékosért ötmillió fontot (1,8 milliárd forintot!) fizetett a Liverpool nemrégiben.
Egy ilyen magyar siker hallatán az ember kárörvendő énje elgondolkodik, hogy vajon a magukat szakértőnek tekintő publicisták, akik legutóbb a múlt héten nyilvánították halottnak a magyar labdarúgást, vajon képesek-e arcvesztés nélkül örülni a sikernek...

A privatizációról I. - mennyit ér a családi ezüst?

Az utóbbi napokban újból felmelegedni látszik a vita arról, hogy mely társaságok maradjanak tartósan állami tulajdonban és melyeket lehet részben vagy egészben értékesíteni. Ahogy nyilvánosságra került az állami vagyonról szóló törvény tervezete, a két nagy párt azon nyomban elővette az etatista szókincsgyűjteményét, és élesen támadni kezdte a javaslatot.
Ellenzéki oldalról már-már elvárható egy, "a kormány végleg kisemmizi Magyarországot"-jellegű nyilatkozat, melynek jelen helyzetben nincs sokkal több relevanciája, mint egy zsák nulláslisztnek. Miután az indítvány a Pénzügyminisztériumban készült, az már sokkal meglepőbb volt, hogy a szocialisták egyik képviselője is rögvest kijelentette, hogy ellenzik néhány, a tervezetben szereplő vállalat privatizációját.
A legfogósabb kérdés nyilvánvalóan a Szerencsejáték Zrt. eladása lehet, hiszen ez a vállalat (állami tulajdonban lévő cégek esetében meglepő módon) stabil és jelentős nyereséget termel. Ilyenkor sokan teszik fel a kérdést: minek levágni az aranytojást tojó tyúkot?
Ez a bejegyzés az első része annak a sorozatnak, amely a magánosítás mellett érvel, ha már jelenleg a hazai politikai mainstream ezzel teljesen ellentétes álláspontot képvisel.
Elsőként nézzük leegyszerűsítve, milyen árat kínál egy cég, mikor fel akar vásárolni egy másikat! Mikor például a Google felvásárolta a YouTube-ot, akkor másfél milliárd dollárt fizetett egy olyan cégért, amely addig veszteséges volt. Mindezt azért, mert felmérték, hogy a cég mekkora jövedelmet tud a jövőben termelni, ebbe belekalkulálták a két társaság közti együttműködésből fakadó előnyöket, illetve költségeket, valamint az akvizíció kockázatait. Ezen összegeket úgynevezett diszkontálással átszámították mai dollárra és ez alapján ajánlották meg a vételárat. Félreértés ne essék, minden vállalat vagy projekt értékelése lényegében e metódus, vagyis a jövőben várható pénzáramlások jelenértéke alapján történik.
Miért érdekes ez számunkra? Ha kiírnának egy nyílt eljárást a Szerencsejáték Zrt. eladására, akkor a pályázók megpróbálnák felmérni, hogy a jelenlegi nyereség (amely 2004-ben és 2005-ben évi 4,5 milliárd Ft körül alakult) mennyire növelhető, majd ezt diszkontálnák mai értékre.
Ha most valaki ajánlana 45 milliárdot a cégért, akkor erre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez olyan, mintha a következő 10 évi nyereséget előre odaadnák, de mi lesz utána? Nos, ez a logika téves, méghozzá a pénz időértéke miatt. Ráadásul az ajánlott árban jellemzően beáraznak egy olyan prémiumot is, amelyet állami tulajdonban a cég nem tudna realizálni, például a hatékonyabb működés miatt (erről a sorozat későbbi részeiben).
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy létezik olyan ár, ami mindkét fél számára kedvezőnek nevezhető, és míg a vevő úgy érzi, jó üzletet kötött, addig az állam (és persze közvetve az adófizetők) is úgy érezhetik, hogy nem kótyavetyélték el a társaságot, hanem kedvező feltételekkel adták el.
A második részben néhány érvet vizsgálunk meg a magánosítás mellett és ellen.

A fapados nemzedék visszaszól

Akkor most mindenki kapcsolja le egy kicsit a kormányzati villanymenedzsert, és figyeljünk a Fidesz örökös elnökének szavaira! Tanulságos végighallgatni, hogy mennyi fennkölt és mennyi értelmetlen képet, szóvirágot tud valaki összegyűjteni egy tömörnek éppenséggel nem nevezhető beszédben. Még érdekesebb, hogy valaki képes néhány perc eltéréssel ellentmondani önmagának.
Ahogy Trianon kapcsán a pártelnök megjegyezte: lesz még egyszer ünnep ezen a világon. És hogy egy multit idézzünk: akkor lesz hülye, aki nem ünnepel. Bocsánat, multit ne idézzünk, mert azt nem szabad, hiszen azok megrontják, megalázzák a magyarságot. Igaz, közben munkát adnak nekünk és kiszolgálnak minket, de mint az egykori kormányfőtől tudjuk, a profitorientált viselkedés elítélendő. Nagyjából itt süllyedt a beszéd Chávez elnök szintjére, hiszen Orbán egyenlőségjelet tett a haszonelvűség és a kapzsiság közé, majd jópárezer nála sokkal okosabb embert, no meg a piacgazdaságot tagadta meg, mikor azt mondta:

"az egyetlen láthatatlan kéz a tolvajok keze"

Azért ezzel óvatosan, elnök úr! Ezzel olyasmit állít, amit nyilvánvalóan nem tud bizonyítani, ráadásul ezekkel a szavakkal belerúgott mindenkibe, aki termel, szolgáltat, elad azért, hogy profitot termeljen, például a zöldséges vagy a vízvezetékszerelő.
Lehet szapulni a neoliberális eszméket, de sokkal értelmesebb dolognak tűnik úgy támadni, hogy kínál alternatívát. Ezt Orbán megtette, hiszen teljes foglalkoztatottságot és európai béreket ígért. Az addig vezető út lépéseit sosem említi, hiszen ez egy igen összetett feladat, így ilyet ne várjunk valakitől, aki az alapvető közgazdasági fogalmakkal sincs tisztában. Mindenesetre az összes gazdasági főiskola és egyetem elkezdhet új tanterveket készíteni, mert amit most tanítanak, az a Fidesz-elnök gondolatrendszerében a lopás szinonímája.
A beszéd végén viszont újra kiáll a szabad piac és a verseny mellett, ami összezavarja a hallgatót. Az Örök Igazmondó csúsztatott volna? Lehetetlen. Netán nem ellenezné a tolvajok színrelépését? Kizárt. Ezt az ellentmondást ezúttal nem tudjuk feloldani, de van másik!
Szerencse, hogy a Fidesz a magyarok utolsó reménye, hogy kikeveredjünk a sötétségből, a reménytelenségből és a következmények nélküliségből. Hiszen ez a párt igen jó példával szolgál, miután minden elvesztett választás után levonták a szükséges konzekvenciát, majd megerősítették a vereségek legfőbb felelősét...
A gazdaságpolitikai elképzelések hiánya ismét kiütközött a beszédben, de az is kiderült, amit sokan eddig is tudtak: Orbán Viktornak fogalma sincs a világ fejlődéséről. Amikor a fapados nemzedéket említi, amit lehagynak az első osztályon utazó országok, véleményem szerint bakot lő. A fapados nemzedék az, amely nem bezárkózik és magába fordul, hanem nyit a világ felé, új kultúrákat akar megismerni, tanulni akar másoktól és nem hiszi, hogy övé a bölcsek köve. Ez a fapados nemzedék azért akar elmenni, hogy utána visszajöhessen és jobbá tehesse az országot. Azért megy el Nyugatra, mert elege van az etatista demagógiából, azért utazik, hogy kiszakadjon az önsajnálkozás és panaszkodás országából. Ez a generáció nem azt várja az államtól, hogy mindent biztosítson a számára, hanem azt, hogy ne akadályozza és ne szóljon bele az életébe. És a fapados nemzedék legfőképpen azért utazik, mert haszonelvű és szeretné magát jól érezni. Ez a nemzedék büszkén viseli a fapados cimkét és örül, hogy esélye van a nemzetközi versenyben való megmérettetésre, ahol nem csak lózung az innováció és az intelligencia.
Aki ezt nem érti meg, nem tudja használni az internetet és nem tudja, mi az iWiW, az hogy lenne képes szót érteni a mai nemzedékkel?

Helyi téma: büszke tudatlanság

Nem tudom, hányan lapozgatják a Helyi téma című ingyenes budapesti és pest megyei újságot, de talán nem annyian, mint ahány olvasót érdemelni. Ez az újság, amely minden kerületben saját mutációval jelenik meg, igen tiszteletreméltó teljesítményt produkál: képes teret adni olyan újságírók cikkeinek, akiknek felkészületlenségük miatt fogalmuk sincs arról, amiről éppen írnak. Különösen igaz ez a publicisztikákra, ahol legfeljebb egy jól definiálható politikai oldal által sulykolt lózunggyűjtemény köszön vissza, önálló gondolat csak a legritkább esetben.
Az I. kerületi verzióban legutóbb a Moszkva tér rekonstrukciója került szóba. A felvetés jogos, tényleg fontos feladat a tér rendbe rakása. De a cikk szerint haldoklik az ügy, mert a projekt kikerült a II. Nemzeti Fejlesztési Tervből, és most "csak" a Közép-magyarországi Operatív Programban (KMOP) szerepel, vagyis "régiós, illetve fővárosi projekt lett belőle".
K. Cs. újságírónak a jelek szerint nem volt ideje arra, hogy egy kicsit utánajárjon az uniós fejlesztések hátterének. Segítsünk neki! A fejlesztési terv egy átfogó stratégiai referenciakeret (ez a hivatalos neve is), amelynek konkrét elemeit tartalmazzák az OP-k, így a közép-magyarországi is. Sőt, ha K. Cs. még nem vesztette el a fonalat, akkor tájékozódhat a még több konkrétumot tartalmazó akciótervekről is.
Fővárosi projekt lett a Moszkva tér átépítése? Nem is lehetne más, hiszen őszintén szólva ez nem egy országos jelentőségű ügy, még akkor sem, ha K. Cs. és jelen sorok szerzője is örülne, ha egy felújított téren lehetne közlekedni.
A cikk szerzőjének igaza van, tényleg kikerült az NFT nagyprojektjei közül a Moszkva tér. Ennek ellenére vélhetően lesz rá forrás a KMOP-ben, így felesleges olyan írásokat megjelentetni az újságban, melyek semmi egyebet nem bizonyítanak, csak azt, hogy a zsurnaliszta félinformációk birtokában, előzetes tájékozódás nélkül írja cikkeit.
Persze egy ingyenes laptól ne várjon sokat az ember...

A Fidesz-kongresszus elé

Furcsa dolog, mikor a jelenleg legnépszerűbb párt kongresszusának legnagyobb kérdése, hogy Schmitt Pál vagy Pelczné Gáll Ildikó maradhat-e alelnök. A szerző nem küldött, ha az lenne, a két említett jelölt helyett a votos en blanco mellé tenné az ikszet. A HavasPress hűséges olvasói már sokszor találkozhattak a korábbi sportdiplomatáról szóló kritikákkal.
Az illendőség kedvéért jegyezzük meg a másik jelöltről, hogy a Miskolci Egyetem Üzleti vállalkozási tanszékének vezetője az év elején az Echo TV vendége volt, és reményének adott hangot, hogy a pártok "hamarosan képesek lesznek megtalálni a legkisebb közös nevezőt". Segítünk: az 1 lesz az!
A fenti két személy egyikét Kósa Lajos fogja kiszorítani a vezetésből, aki továbbra sem hajlandó válaszolni e sorok írójának hozzá címzett levelére. Reméljük, nem azért, mert jelentéktelennek tartja a jogsértést, ha nem vele vagy pártjával szemben követik el...
A kongresszus talán lehetőséget ad arra, hogy egy koherens, szakértők által is vállalható gazdaságpolitka körvonalazódjon a pártban. Ennek mottója származhatna Hamecz Istvántól, az MNB nemrég távozott igazgatójától:

A konzervatívok a versenyt tartják kulcsszereplőnek, miközben az államra gyanakvással tekintenek, illetve károsnak tartják a piaci és állami monopóliumok kialakulását.

Update: Schmitt Pál visszalépett a jelöltségtől, így aztán a világon semmi izgalom nem történik a kongresszuson, legfeljebb Kövér László radikális mondatai. Mintha a párt(vezető) irtózna a versenytől...

Rasszizmus a stadionban: stand up, speak up!

Régóta érett a döntés: az Újpest első osztályú labdarúgócsapatától 3 pontot levontak, a Debrecen elleni mérkőzésükön tapasztalt rasszista megnyilvánulások miatt. A hazai bajnokságot kevésbé követők számára talán nem ismert, hogy az Újpest visszaeső e kérdésben, így meglepőnek csak azért nevezhető a pontlevonás, mert eddig nem volt az MLSZ ilyen bátor. Az előző szezonban például egy pályára beszaladó néző egészen a játékvezető lökdöséséig jutott. Ha valaki a kákán is csomót akar keresni, akkor megemlíthető, hogy az újpestiek számára ez a 3 pont immár nem oszt, nem szoroz, ugyanis a büntetés előtti mérkőzésen elvesztették minden esélyüket a nemzetközi kupában való indulásra.
Ami igazán meglepő és teljesen pozitív volt, az a lila-fehér csapat ügyvezetőjének (Dányi Szilárd) nyilatkozata, aki elfogadta a büntetés tényét (nem is fellebbeznek ellene) és arról elmélkedett, hogy vajon igazi szurkoló-e az, aki kárt okoz saját csapatának. Bár a kérdés költői, sok drukker azt hiszi, hogy ők bármit megengedhetnek maguknak. Az újpestiekről tudni kell, hogy a mérközéseikre kijáró emberek szignifikáns része beleillik a huligán kategóriába és nem áll messze tőlük a gyűlölködés, és akkor nagyon finoman fogalmaztunk.
A csapat tulajdonosai alighanem értenek a figyelmeztetésből, és várhatóan a közeljövőben elindul egy folyamat, amelynek célja a rasszista söpredék eltakarítása a Szusza-stadionból. Remélhetőleg a többi érintett csapat is ért a figyelmeztetésből.
Persze a butaság ragályos, így aztán nem meglepő, hogy a sportnapilap publicistája viccesnek szánt, ám szánalmasra sikeredett eszmefuttatásában a politikai motívumokat keresi. S. Tóth János azonban csak annyit bizonyít, hogy fogalma sincs a rasszizmus európai megítéléséről, ezért javaslom neki, hogy olvasson el az UEFA korábbi hasonló döntései közül néhányat. Persze egyszerűbb sületlenségekkel vagdalkozni, mint értelmesen gondolkodni...
Bár több csapat is hasonló büntetéseket érdemelne, a szövetség megtette az első lépést azon az úton, amely a tömött lelátók felé vezet. Folytassa, MLSZ!

Hajrá horvátok és magyarok!

Holnap döntés.

Ha a közös pályázat nyer, akkor lehet számolgatni (bár ezt eddig sem ártott volna), konvergenciaprogramot átírni, stb., addig drukkoljunk!
Legyünk kicsit elfogultak: az olaszok nem kaphatják (bundabotrány, vandálok), de a lengyelek (politikai befolyás a labdarúgószövetségben) és ukránok (majdnem-forradalom) sem. Kizárásos alapon...

Nyílt levél Kósa Lajosnak

Az alábbi levéllel fordultam egy futballmérkőzést követően Debrecen polgármesteréhez:

Tisztelt Kósa Lajos Úr!

H. vagyok, egy budapesti MTK-szurkoló (a lakhelynek még lesz jelentősége). Mindenekelőtt szeretnék gratulálni kedvenc csapatának, amiért legyőzte az enyémet. A DVSC-MTK mérkőzéssel kapcsolatban írok, és egyben egy kéréssel fordulok Önhöz.

Néhány perces késéssel sikerült bejutnia a stadion vendégszektorába a szurkolóknak, ugyanis a biztonsági őrök nem elégedtek meg az érvényes belépőjeggyel, de csak akkor engedték be a nézőket, ha bemutatták lakcímkártyájukat is. Hogy mi volt ennek az oka? Állítólag sok debreceni szimpatizáns is jegyet vett a vendégek közé, és az esetleges balhé elkerülése érdekében kizárólag azokat engedték be, akik bizonyították, hogy Budapesten laknak. Vagyis, ahogy ők mondták, csak a mi érdekünkben történt az intézkedés. Én azonban azt gondolom, hogy ami történt, az egyrészt teljesen törvénytelen és átgondolatlan volt, másrészt a demokrácia szellemiségével ellentétes és nagyon rossz precedenst teremthet.

Személyes adat akkor kezelhető, ha az érintett hozzájárul, vagy azt jogszabály lehetővé teszi. Én ehhez nem járultam hozzá, vagyis mikor beléptem a kapun, nem voltam hajlandó odaadni a lakcímigazolványomat odaadni a biztonsági őrnek, aki ezért először nem engedett be, majd félrelökött és minősíthetetlen hangon közölte, hogy akkor nem enged be a stadionba. Én mondtam, hogy hívjon rendőrt, akinek megmutatom a szükséges dokumentumokat. Ekkor elkezdett kitessékelni a kerítésen kívülre (ez a fizikai különbségek miatt nem okozott neki gondot), amire én – mivel a meccs miatt tettem meg a hosszú utat – elővettem a papírjaimat, amivel káromkodások közepette beengedett, hogy megtekinthessem a mérkőzést.

Ennyi a személyes történet és akkor a problémáim a szituációval. Tudomásom szerint a vagyonőrök nem kötelezhetnek a személyes adataim kiadására, legfeljebb indokolt esetben hatósági személyt kérhetnek fel. Ez nem történt meg, ráadásul néhány abszurd jelenet is lejátszódott, mikor a családtagjaim léptek be a kapun. Testvérem az MTK-s szurkolói igazolványát mutatta fel, ami nem volt elégséges, bizonyítania kellett, hogy fővárosi. Valószerű feltevés, hogy egy Loki-szurkoló felutazik a Hungária körútra, vásárol 600 Ft-ért szurkolói kártyát, hogy aztán ezzel beléphessen a vendégtáborba...

Apám kérdésére, hogy mi van, ha egy MTK-s éppenséggel debreceni lakos, a biztonsági őr azt felelte, hogy olyan nincs. Ez a cinikus válasz jól mutatja, hogy egy hozzá nem értő ember kapott egy szakszerűtlen utasítást, és elkezdett a hatalmával élni, akár visszaélni.

Miután én tényleg budapesti vagyok, nem derült ki, vajon beengedtek volna-e szentendrei vagy miskolci lakosként? Hol a határ és ki dönti el? Ha valaki véletlenül nem vitte magával a lakcímkártyáját vagy előző nap elvesztette, akkor hiába utazott Debrecenig?

Számomra van az ügynek egy másik vetülete, ami politikai. Bár a szándék, a szurkolói botrány megelőzése teljesen szimpatikus, azt gondolom, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, így egy esetleges jogsértést nem szabad jogsértéssel megakadályozni. Azzal ugyanis aláássuk a demokráciát és Ön a megnyilvánulásai alapján ezt erősen helyteleníti. Ha szeretnék garantálni a biztonságot a mérkőzésen, akkor keressenek jogszerű, demokratikus kereteken belüli eszközöket, akár a külföldi példák alapján.
Igazán veszélyes lehet az eset a jövőre nézve. Hiszen mi garantálja, hogy a későbbiekben nem lépnek tovább az ellenőrzésnél?
Én az ügyben az adatvédelmi biztoshoz fordulok állásfoglalásért, de pozíciójából adódóan Ön jóval szélesebb eszköztárral rendelkezik. Kérem, hogy mint a DVSC egyik támogatója, tegyen lépéseket a jogellenes magatartás megszüntetése érdekében és segítsen, hogy megfelelő intézkedésekkel érjék el a kitűzött célokat!

Segítségét előre is köszönöm, üdvözlettel:

H.

Visszatér a HavasPress!

Hosszú szünet után ismét friss tartalom a HavasPress Online-on! A korábbiaknál ritkábban jelentkezünk új bejegyzésekkel, ám ezzel párhuzamosan az eddigi politikai-gazdasági elemzések kibővülnek egy új témakörrel. A következőkben gyakrabban foglalkozunk a demokratikus jogok lábbal tiprásával, méghozzá elsősorban konkrét esetek bemutatásával.