Westport a sziget nyugati partján fekszik, ám sajnos onnan nem lehet egyenesen az északi csücsökig haladni, így egy kicsit befelé kellett előbb haladnunk. Az útikönyv javaslatát megfogadva egy kis faluban reggeliztünk (mind az afghan nevű csokis sütit, mind a „date scone” datolyás tölcsért jó szívvel tudjuk ajánlani), majd a helyi közértben érdekes képet kaptunk az új-zélandi közbiztonságról. A pénztár mellett egy tábla állt, ahol névvel és a belső kamera képével illusztrálták, hogy egy helyi fiatal ellopta a bolt adománygyűjtő dobozát. Az egész szégyentábla üzenete az volt, hogy ezekben a közösségekben egy ekkora bűntett is ritka, mint a fehér holló, ezért hatalmas megütközést keltett mindenkiben.
 |
| Finom homok és kemény szikla |
Az utazás az Abel Tasman Nemzeti Park felé folytatódott, ami a sziget észak-nyugati részén fekszik, és állítólag egészen csodálatos természeti környezet tárul elénk, ugyanis a park a tenger partján fekszik. Sajnos ezt nem volt módunk saját szemünkkel ellenőrizni, ugyanis a park csak sokórás túrával vagy hajókázással látogatható, azonban a szigorú itinerünk ennyit aznap nem engedélyezett, inkább a következő célpont felé vettük az irányt. Szerintünk helyes volt a döntés, de erre még visszatérünk! Tehát a nemzeti park, akárcsak a Tasmán-tenger, valamint az Ausztráliához tartozó Tasmánia (és persze a tasmán ördög), egy holland hajósról, Abel Tasmanról kapta a nevét, aki az európaiak közül elsőként járt Ausztáliában és Új-Zélandon. Köszönjük, Abel!
 |
| Ami igaz, az igaz |
És hogy miért adtuk fel a nemzeti parkban való tengeri kajakozást? A válasz: Farewell Spit és Warariki Beach. Előbbi egy nagyon különleges partszakasz, amit a kevés turista mellett nagyon sok madár látogat. Állítólag ez a világ egyik legnépszerűbb „telelőállomása” a madarak körében, egészen Alaszkából és Szibériából is ide jönnek bizonyos madarak. A leghihetetlenebb teljesítményt azok az egyedek nyújtják, melyek 7 nap alatt 11 ezer km-t tesznek meg egy új-zélandi vakációért.
 |
| Ne nézzük madárnak! |
Még ennél is sokkalta fantasztikusabb azonban a Warariki Beach. Nehéz szavakba önteni, és vélhetően a fényképek sem adják át, amit akkor érez az ember, mikor a gyönyörű füves, bárányokkal és marhákkal telt domboldalok mellett a homokdűnék mutatják az utat a tengerparthoz, ahol hatalmas sziklák szolgálnak díszletül – miközben tőlünk egy-két lépésre fókák játszadoznak egymással. Ha mi is eljutottunk oda, akkor nyilván nevetséges érintetlennek nevezni a környezetet, de tény, hogy azt a 6-8 ámuldozó turistát leszámítva semmi nyoma a civilizációnak. Úgyhogy ha valaki Új-Zéland felé venné az irányt, ezt az élményt ellenjavallt kihagyni.
 |
| Úgy élvezem én a strandot... |
A program következő eleme szokás szerint autózás volt, egy Nelson nevű városba mentünk. Sajnos a szállás elfoglalásakor már este 9 volt, ami egy efféle kisvárosban az élet szinte teljes megállását jelenti, úgyhogy a főutcán már csak 2 étterem volt nyitva: egy olasz és egy kínai. Sok hónapnyi ázsiai tartózkodás után nyilvánvaló volt a döntés, azonban már a pizzériában is takarítottak, így csak elvitelre tudtunk vacsorát vásárolni. A Milánóból származó tulajdonos-séf mondta is, hogy jó hely Nelson, csak túl korán ér véget a nap. Így aztán azzal tértünk mi is nyugovóra, hogy nehéz lesz überelni az aznapi élményt. A következő bejegyzésből kiderül, hogy sikerült-e...
 |
| Ösvény a partra |
További új-zélandi bejegyzések itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése