Balit látni és...

Karácsony és szilveszter környékén a repülőjegyárak többszöröződnek. Ha tehát valami mindenkor drága mint a Szingapúr-Budapest útvonal, akkor diákbüdzséből nehezen finanszírozható a hazaút, így aztán valahol a környéken kellett alternatívát keresnünk. Balira esett a választás, talán mert még Szingapúrnál is délebbre van, talán mert azt mondják róla, oda egyszer mindenképp menjen el, aki teheti, talán mert a szörfösök (egyik?) Mekkájáról van szó. Uszkve 35-40 ezer forintért közvetlen járattal és szűk háromórás úttal elérhető Bali, már csak a nyaralás többi részletét kell kitalálni.

Hova menjünk: Kutára, ahol turistatömeg van? Seminyakba, ahová a gazdagok járnak? Ubudba, a kulturális fővárosba? Netán a hegyekhez  a sziget közepén, Lovinába Északon, a kevésbé frekventált nyugati részre? Vagy túllépve Balin: Lembongan-szigetre, Lombokra, netán a búvárkodni vágyóknak a Gili-szigetekre? Javaslok egy jó útikönyvet, és azt, hogy ne tervezze meg az ember az összes programját előre, inkább sodródjon arra, amerre jól érzi magát.

Mi is így tettünk. Első nap a déli strandon, Kután laktunk, ahol esténként bárok-éttermek tömkelege van nyitva – és tele vendégekkel. Napközben ebéd Jimbaranban, ahol a strandon sorakoznak az éttermek, és a tengeri étkeket a vevő választja ki a pultról, mielőtt elkészítik. Naplemente Ulu Watun, ahol a tengerparti sziklán van a templom, melynek tövében adják elő a Kecak-táncot, amely egy történetet mesél el Rama és Ravana harcáról. A színdarab jelleget a turisták kiszolgálására dolgozták ki a 30-as években, ettől függetlenül élvezetes, ahogy kb. 30 férfi ül körben és egészen fura módon, megállás nélkül azt kiabálja, hogy "csak-a-csak-a-csak".

A Kecak vokálosai

Következő állomás: Ubud. Már az odaút is érdekes, mert a környező falvak egy-egy mesterségre specializálódtak, így aztán volt batikoló falu, szobrászfalu, továbbá festők és ékszerészek. Általában egy családi manufaktúrába látogat az ember, ahol ismertetik az elkészítés menetét, és hát persze: lehet vásárolni is. Ubud nyugodtabb, csendesebb, mint a partszakasz, sok étterem és kávézó egymás mellett. Az egész városka hangulatos, jól el lehet tölteni ott 1-2 napot, de az igazi nagy dobás a környéke. Biciklit béreltünk, és 4 órán keresztül bejártuk a dimbes-dombos rizsteraszokat és falvakat jártuk, és bár a fényviszonyok nem voltak tökéletesek (kevésbé szofisztikáltan: jó alaposan megáztunk), hihetetlen látványban volt részünk.

Raktárkészlet

Ebből lesz minden ázsiai étkek körete (rizsterasz)

Ubud: az a szép zöld gyep...

Ezt követően pár napra más szigetek felé vettük az irányt, de erről majd külön posztban. Mikor – immár 2011-ben – ismét Balin landoltunk, a Kutával egybeépült, de annál valamivel konszolidáltabb Legian lett az új főhadiszállás. És itt tegyünk rendet a települések között. A reptérről nem messze van Bali déli strandja, ahol egymás mellett, mindenféle szétválasztás nélkül helyezkedik el Kuta, Legian és Seminyak. A szállások és üzletek árszínvonala főszabály szerint egyre növekszik, vagyis a legolcsóbb, komfortmentes szállások Kután (napi 2.000 Ft-tól) vannak, míg a legexkluzívabb elitbungallók Seminyakon (akár napi 100.000 Ft). Középkategóriás szállást (napi 7-16 ezer Ft között) mindhárom helyen lehet találni.

Érdemes szánni egy kis időt a Pura Tanah Lotra, amely egy sziklaszigetre épült templom. A legnagyobb élmény naplementekor éri ott az embert (habár értelemszerűen akkor van ott a legtöbb turista is), egészen különleges látvány, ahogy a hullámok felcsapnak a sziklára. Apropó, hullámok. Bali ismertsége a hatvanas években a szörfösök érkeztével kezdett emelkedni, és bár mára már mindenféle turista megtalálható a szigeten (különösen sok az ausztrál és az orosz), azért a szörfdeszkák száma a strandon továbbra is magasabb, mint bárhol, ahol eddig a szerző járt.

Tanah Lot: alul a víznek árja...

Végül nem maradhat ki egy autentikus helyi vallási ceremónia. Igen speciális naptáruk van a balinézeknek, ugyanis valahol valamit mindig ünnepelnek. Ahogy egy sofőrünk fogalmazott: a helyiek nem nagyon szeretnek dolgozni, úgyhogy inkább imádkoznak, összegyűlnek, zenélnek, jól érzik magukat s mosolyognak. Irigylésre méltó, na! Most persze sok olvasóban felmerül a kérdés: Indonézia iszlám ország, miben más ez, mint pl. Szaúd-Arábia? Nos, Bali kivétel, itt az emberek 93%-a hindu. Ráadásul ami igazán speciálissá teszi a szigetet, hogy minden településen máskor vannak a különböző ünnepek (sőt, a jobb módú családoknak saját templomuk van, így aztán egészen követhetetlen ez a bizonyos naptár... Mindenesetre akarva-akaratlanul (naná, hogy akarva!) több ceremóniába is belefutottunk.

Templomhoz vonulás. No de mit keres a kanna a kézben?

Ahol az imádság is kérhető tengerparti kilátással

Az ünnepségek forgatókönyve az európai ember számára fura és nem teljesen transzparens: emberek állandóan fel s alá járkálnak a templom környékén, egy kis áldozattal (egy tál zöldség, gyümölcs, virág) a kezükben vagy a fejükön. A templomon kívül a résztvevők zöme társasági életet él, mindeközben bizonyos számú emberépp imádkozik, majd helyet cserélnek a következő adaggal. Hát így telnek a balinéz (nem biztos, hogy ez a szó létezik a magyar nyelvben, de ezúttal – köztársasági elnökünk utólagos engedélyével – bevezetjük) emberek napjai. És bár nem rohannak sehová, a közlekedésben európai szemmel egészen hajmeresztő dolgokra képesek. Ezt leszámítva azonban a helyiek nagyon nyugodtak, mosolygósak, nem igazán van miért idegeskedniük. És bár nem túl gazdagok, nem dühöngenek emiatt, hanem örülnek a családjuknak, a kellemes környezetnek, és élvezik az életet.

A boldogság szigete

Valószínűleg ez Bali titka. A turistákat először a hullámok meg a luxusszállók vonzzák a szigetre, másodszor viszont jóval inkább a helyiek életritmusa és jókedélye viszi őket oda. Őket? Minket!