A Te Anauban töltött éjszaka után kora reggel el kellett indulnunk, ugyanis a turistatömegeket megelőzve akartuk bejárni a Milford Sound nevű fjordot. Reggel vettük észre, hogy a motel egy régi amerikai kisváros mása, ahol az egyes szobák kívülről egy-egy üzletet szimbolizálnak. A mi szobánk például a postahivatal volt.
Az útikönyv szerint a Te Anau-Milford Sound útvonal az egyik legnagyobb természeti attrakció, és a kb. két órás úton nem is okozott csalódást: az út mellett sziklás patak, körülötte hegyek és sok száz kisebb-nagyobb vízesés nyújt rendkívül kellemes látványt. Fél 9-re értünk a fjord szájához, ahonnan indult a 2 órás hajóút (kb. 9 ezer Ft/fő), amely a nyílt tenger közeléig visz. Én egészen e poszt írásáig nem tudtam, hogy pontosan mi az a fjord, de Wikipedia segített: sziklafalakkal, hegyekkel övezett, a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl. A Milford Sound pontosan ez. Évente 250 napig esik itt az eső, de ez csak javítja az élményt, ugyanis így hatalmas vízesések övezik az utat. Egy-egy nagyobb vízeséshez az üvegtetejű hajó egészen közel navigált, így gyakorlatilag "beálltunk" a vízesés alá. A fotók csak részben adják át, hogy milyen különleges természeti jelenség, ahogy két oldalt zuhan a víz az öbölbe. Ezt tetézte, hogy közben a vízben és a sziklákon számos fókával találkoztunk úszás vagy pihenés közben. Ekkor még nem is sejtettük, hogy még aznap milyen fókaélményekkel fogunk gazdagodni...
 |
| Szabadesés |
Milford Sound egy „zsákutcában” van, azaz visszafelé ismét meg kellett tenni azt a bizonyos utat. Ekkor már érzékelhető szembeforgalom volt, jöttek a lakóautók meg turistabuszok szép számmal. Ez leginkább annál az egysávos alagútnál tűnt fel, ahol 15 percenként vált a lámpa.
A következő úticélunk a sziget dél-keleti csücske volt, ami jó pár órás autókázást jelentett. Ez idő alatt szembesültünk vele, hogy Új-Zéland a bárányok országa. Városi emberek lévén eleinte érdeklődéssel figyeltük, hogy mindenféle ellenőrzés (juhász, kutya, akármi) nélkül bárányok százai legelnek egy-egy réten, aztán ez a látvány egyre ismerősebbé vált, végül már fel sem tűnt, hogy a fű és a bárányok gyakorlatilag zöld-fehérre festik a tájat. Néha egy település is útba esett, itt 10-20 házat, extrém esetben egy benzinkutat és egy éttermet kell elképzelni. Bár kevés az ember, azért a humorérzéküket bizonyították: a Gore és Clinton nevű városkákat összekötő útszakaszt a „Presidential Highway” névvel illették. Nagyon pozitív, Magyarországon is hasznosítható kezdeményezés, hogy minden városka egy olyan táblával üdvözli a látogatókat, melyen feltüntetik, miről is nevezetes az adott település. Nem kell persze extrém dolgokra gondolni: a halászat központja, a lehetőségek városa – ilyen és ezekhez hasonló titulusok voltak feltüntetve.
 |
| Mindenki csendben |
A hosszas utazás végén elértük a célpontot, ami a Roaring Bay, illetve a Nugget Point volt. Előbbi egy olyan partszakasz, amelyen a csak Új-Zélandon élő sárgaszemű pingvin honos. Az épített les a parttól elég messze volt, úgyhogy a pilótalátással nem rendelkezők – mint példának okáért a szerző – gyakorlatilag semmi nem láttak, hiába mutatták az irányt a velünk együtt érkező bostoni turisták. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy kisebb sziklára állva próbálkozunk, ahol aztán hatalmas meglepetés ért. Az eredeti célpont úgy 40 m-re lehetett tőlünk, de a sziklára állva kb. 3 méteres távolságban láttunk meg egy pingvinpárt. Hogy ez mennyire különleges, arra csak egy másnapi túrán hívták fel a figyelmünket.
 |
| Sárga a szeme, arca csupa derű |
A Nugget Point egy világítótorony, innen délre még egy kisebb sziget, valamint az Antarktisz van. Igaz, utóbbi azért nem látótávolságon belül... A világítótoronyhoz egy domb gerincén át vezet az út, mindkét oldalon meredek sziklák és a tenger. No meg egy csomó fóka. Ezek az Új-Zélandon jellegzetes „szőrös” fókák, amelyek általában legfeljebb 1 méteresre nőnek. Ezen a szakaszon egyébiránt főleg a 2-3 hónapos példányok voltak, akik még nem merészkedtek a nyílt vízre, hanem a sziklaparton lévő természetes „medencékben” fürdenek és játszanak.
 |
| Toronyiránt |
Már esteledett, ezért kis híján az aznapi végcél felé indultunk, de szerencsére előtte útba ejtettük a 15 km-re lévő Cannibal Bayt, ami végül a nap fénypontjának bizonyult. Egy nagyon szép, csendes, homokos tengerpartról van szó, ahol fél óra alatt egy embert sem láttunk. És bár olybá’ tűnt, semmilyen élőlény nincs a strandon, egyszercsak egy nagy „fadarab” megmozdult a távolban. Közelebb érve láttuk, hogy egy hatalmas fóka az, amely a homokban aludt. Mostani tudásunkkal már beazonosítható, egy oroszlánfóka volt. Majd nem sokkal messzebb még 3. Egészen közel lehetett hozzájuk menni, bár azért óvatosak voltunk az útikönyv figyelmeztetése miatt, miszerint a fókák az első 20 méteren meglepően gyorsan haladnak. Egy ponton észlelték is jelenlétünket, és onnantól csúnyán néztek a nyugalmukat megzavarókra.
 |
| Itt már pihenni sem lehet?! |
Hogy a csodálatos nap végére egy kis negatívum is jöjjön: Dunedinben töltöttük az éjszakát, ami estére teljesen halottá válik, annak ellenére, hogy egy 110 ezres egyetemvárosról van szó. Ráadásul a megtekintett szálláshelyek mindegyike az új-zélandi átlag alatti ár-érték arányt produkált. Az a tény pedig, hogy este 10 után már kizárólag a McDonald’s volt nyitva az egész városban, igen sokat elárul az éjszakai életről. Viszont meg kell hagyni, a sajtburgerükhöz használt új-zélandi marhahús volt a legfinomabb, amit e láncban valaha ettünk. Persze szükségünk is volt energiára, mert másnap ismét különleges élmények vártak ránk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése