Találkozás egy fiatal őzzel - Új-Zéland, 3. nap

A dunedini este lehangoló élményével ébredtünk, így nem állt szándékunkban túlságosan sok időt tölteni a városkában. De egy helyre muszáj volt elmenni: a Guiness Rekordok Könyve szerint a Baldwin street a világ legmeredekebb utcája. Hogy ez ténylegesen így van-e, azt nehéz eldönteni, de kétségtelen, hogy a párszáz méteres utca megmászása igényelt némi erőfeszítést. Az elején még megkockáztattam, hogy ez semmivel sem meredekebb a Naphegyen található Róka utcánál, de ezt az álláspontomat nem sokkal később revideálnom kellett.

Baldwin street: házilagos vízszintezés

Még egy rövid megálló a vasútállomáson, mely egyes vélemények szerint a legszebb Új-Zélandon (a kis minta miatt ebben a kérdésben nem kívánunk állást foglalni), majd irány a térképen oly’ közelinek tűnő Otago-félszigetre. A légvonalban 15 km-es út bő egy óra hosszan tart, ebben szerepet játszanak a beláthatatlan kacskaringós szerpentinek, valamint a gyönyörű táj, amely egy-két kitérőt tesz szükségessé. Végül elérjük az út végén található Nature’s Wonders Naturally cég telephelyét, ahonnan indul a befizetett táj- és állatnézegető túra (kb. 7.500 Ft/fő). Nyolckerekű, quadhoz hasonló kocsikkal jártuk körbe a cég által fenttartott hatalmas területet. Ahogy idegenvezetőnk, a vállalatot tulajdonló idősebb úr elmondta, a filozófiájuk nagyon egyszerű: gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagyják élni az állatokat, nem etetik, vizsgálják, gyógyítják őket. Az eredmény tiszteletre méltó, ugyanis a fóka-, pingvin- és madárállomány 10 év alatt közel duplájára növekedett. Miközben épp egy kis lyukon figyeljük a sárgaszemű pingvint, tőle tudjuk meg azt is, hogy összesen 192 darab „szülőképes” nőstény van ebből az újzélandicumból, vagyis kritikusan veszélyeztetett a példány. Ennek fényében igen szép eredménynek tekinthetjük, hogy 2 nap alatt a teljes állomány 1%-ával sikerült találkoznunk. Az is kiderül a tulajjal való beszélgetésből, hogy a „szőrös” fókákra a legnagyobb veszélyt a velük rokonságban lévő, ámde a fiatal egyedekre éhező oroszlánfókák jelentik, vagy ahogy ő fogalmaz: a barátait megválaszthatja az ember, a családját nem...

Gyarapodó társadalom

A túra után igen hosszú autózás következett, ugyanis a keleti partról át kellett keverednünk a nyugatira, keresztül az Otago földrajzi egységen (terület? régió? vármegye?). Ezzel egy nagy áldozatot is vállaltunk, ugyanis lemondtunk a Cook-hegység megközelítéséről, de így legalább generáltunk egy okot a jövőbeni visszatérésre. Mindenesetre az autóút a várakozásokat jelentősen felülmúlta, egészen csodálatos tájakon haladtunk. A fényképezési képességeink határait pont az ilyen hegyes-folyós tájak megörökítése súrolja, de talán ezzel együtt is megérthető, hogy miért dönt sok producer úgy, hogy Új-Zélandon forgatja le a filmjét. Ez történt a Gyűrűk ura-filmekkel is, melyeket a déli sziget különböző részein vettek fel. Mindezt úgy, hogy nyilvánvalóan mind a munkaerő, mind az egyéb szolgáltatások jóval költségesebbek itt, mint akár Ázsiában, akár Magyarországon.

Festőpalánták számára teljes méretű kép a szerkesztőségben

Két érdekes momentumot emelnék ki az útból, egészen eltérő előjellel. Egyszercsak egy Lawrence nevű kisvárosba értünk, amely ingyen internettel köszönti a városba érkezőket. Sokkoló meglepetés Új-Zélandon, hogy szinte minden szálláshelyen és kávézóban fizetni kell az internethasználatért, óránként kb. 500-1000 Ft-ot. Ehhez képest Lawrence-ben ingyenes WiFi volt az utcán is. Az már csak hab a tortán, hogy a cukrászdában fantasztikus fagylalt kapható, és ez nem csak az ízére, de a mennyiségére is igaz. Egy tölcsér kb. 500 Ft-ba került, ebbe viszont kb. 4 magyar gombócnyi fagyit raktak. Szóval Lawrence-et lájkoljuk.

Nem úgy a benzinkúthálózat kiterjedtségét a szigeten. Akár száz kilométernyi útszakaszok léteznek benzinkút nélkül, ezért mindig élni kell a lehetőséggel, ha éppen töltőállomást lát az ember. Ennek tudatában örültem, mikor egy Mobil-kutat hirdettek 4 km-es távolságban. Pár perccel később bele is futottunk egy benzinkútba, amin viszont valami helyi cég logója szerepelt, és bő 10 százalékkal drágább volt az üzemanyag, mint a városi tarifa (utóbb 91-es benzinnél kb. 310 Ft/liter). Gondoltam, akkor megyünk tovább, hiszen a reklám hirdette 4 km-re. Nos, hiba volt. Vélhetően ez lehetett egy Mobil-benzint árusító kút, így aztán negyedtankkal vágtunk neki a következő 100 km-nek. Miután nincs rosszabb, mint egy esős éjszaka térerő nélkül kifogyni az üzemanyagból, ezért kb. 40 km-rel később nagy örömmel láttuk, hogy végre van egy nagyobb falunak tűnő hely. Az első benzinkút este fél 8 körül már zárva volt, ahogy a második is. Utóbbinál azonban nyitva volt a szomszéd kocsma, és a csapos hajlandó is volt kinyitni a kutat, 20 dollár (kb. 3000 Ft) sürgősségi díj efejében. Nem zsebre vágta, hanem része volt az üzletmenetnek, ahogy a táblák jelezték is. Hoszas viaskodás után végül a kockázatkerülő énem győzedelmeskedett, így feltankoltunk 70 dollárért, amire rárakódott a 20 extra. Tanulság? Ha benzinkutat látsz, irány tankolni!

Miénk a pálya

Az út utolsó része tehát sötétben, egy erdőn keresztül zajlott, zuhogó esőben, rossz látási viszonyok között. Ilyenkor két dolog fokozhatja az élményt: ha a GPS nem találja meg a Jackson Bayen lévő motelt, és ha egy állat keresztezi az úttestet. Nos, ez alkalommal mindkettőhöz szerencsénk volt. A navigációban egy másik szálláshely félálomban lévő tulajdonosa segédkezett, tőle „mindössze” 9 km-t kellett megtenni egy teljességgel lakatlan útszakaszon. Ez idő alatt lépett egy őz az útra, hogy átmenjen a másik oldalra, de szerencsére némi fékezéssel meg a szemközti üres sávba áttéréssel mindkét fél sérülés nélkül megúszta a szituációt, és anyagi kár sem keletkezett.

Ilyen élmények után aztán egy barátságos motel várt ránk, melynek tulajdonosával kellemesen el lehetett beszélgetni, miközben a 70-80-as években használt kézi „lehúzóval” terhelte meg a hitelkártyát. Ezután be lehetett indítani az ágymelegítőt, amire szükség is volt, elvégre másnap havas-jeges célpontok következtek...

További új-zélandi beszámolók itt.