Balaton sound, ázsiai kiadás

Három hely van Dél-Kelet-Ázsiában, ahol sok európai él és dolgozik. Ebből a két pénzügyi-gazdasági központ, Szingapúr és Hong Kong viszonylag jól érthető, a harmadik azonban kevésbé: ez Thaiföld egyik szigete, Ko Phi Phi. Azonban aki már járt ott, az rögvest megérti, hogy miért is van ez így. Így tettem én is, sőt, ez azon kevés úticélok között van, ahol kétszer is jártam (még Bali tartozik ide, de a második alkalmat a kényszer szülte).
Thaiföld egyik, még Magyarországon is ismert nyaralóhelye Phuket, amely a 80-as évek óta folyamatosan növeli népszerűségét, ahol egymás hegyén-hátán létesülnek az új luxushotelek, különösen a Patong beach névre hallgató strandszakaszon. Egy holland származású vendéglős azt mondta, a java csak most jön: a jelenlegi 4-5 milliós éves vendégsereg pár év múlva 10 millióra növekszik, ahogy a csoportosan utazó kínaiak elkezdik tömegesen ellepni Phuketet. Nem tudom, hogy a már most is zsúfolt nyaralóhely hogyan fogja elbírni a még több turistát, ezért a tanácsom még érvényesebb lesz: irány Phi Phi!
A phuketi reptér jó thai szokás szerint tele van a turisták átverésére szakosodott utazási ügynökökkel, akik a Phi Phire szóló oda-vissza hajóútért 8.000 Ft-ot kérnek. Első alkalommal az útikönyv, második alkalommal pedig a korábbi tapasztalat segített, hogy ezt 5.000 Ft alá alkudjuk le, így aztán taxival azonnal a kikötő felé vettük az irányt. Ehhez át kellett haladni a Phuket Town nevű városkán, ahol egészen konkrétan a világon semmi érdekes nincs, még tengerparttal sem rendelkezik, úgyhogy ne is vesztegessük rá a szót.
A másfél-kétórás hajóút végén az ember megérkezik Ko Phi Phire, amelyet úgy lehet a legjobban leírni, mintha egy tökéletes strandot és egy nyári fesztivált egyesítenénk. Az emberek jó része a húszas éveiben jár, reggel későn kel, majd reggeli után a strandon fekszik, a partmenti éttermekben vagy büfékben ebédel, délután esetleg elmegy búvárkodni-snorkelezni, majd egész éjszaka bulizik. A vízparti szórakozóhelyeken kis műanyag vödörben árulják a nagyon olcsó alkoholt, eközben előbb látványos tűzshow, majd egy kis limbó ingyenvodkáért, végül az egész strand tánctérré változik.
Az egész sziget (amely egyébként olyan kicsi, hogy nincsenek is autók, csak gyalog és bringával közlekednek a helyiek, a turisták és a turista helyiek) kicsit hippis hangulata magával ragadó, nem véletlen, hogy a legtöbb búvárüzletet európaiak (ausztrálok, amerikaiak) viszik. Ami azonban ennél is furcsább, hogy esténként a legtöbb szórakozóhely előtt is külföldiek dolgoznak szórólaposztogatóként. Egy német lány elmondta, ő csak pár napra állt be dolgozni, napi 4 óráért kb. 3.000 Ft-ot kap, illetve ami még fontosabb: ingyen ihat egész este. Van néhány magyar is a szigeten, egy búvároktatóval beszéltünk, ő egyszerúen beleszeretett a szigetbe, ráadásul imád búvárkodni, így nem is áll szándékában hazatérni.
Az esti tűzshow-k főszereplői általában helyi tizen-huszonévesek, akik hihetetlenül látványos dolgokat tudnak csinálni egy égő bottal. De van egy-két kivétel: beszélgettünk egy svéd lánnyal, aki 3 éve él a szigeten, több mint 2 éve minden este fellép, és csak vízumügyeket intézni hagyja el Ko Phi Phit. A munkáért kap szállást, ellátást, illetve némi zsebpénzt. Ő azt mondta, minden nyáron eltervezi, hogy hazatér, de végül nincs ereje elhagyni a szigetet.
Mi képesek voltunk elszabadulni, egy "hosszú farkú" hajót (long tail boat) bérelve bejártuk a környező szigeteket. Több is volt, amely szót érdemelne, de talán mind közül kiemelkedik a testvérsziget, Ko Phi Phi Leh. Itt forgatták Leonardo di Caprióval a Part cimű filmet, és bár a filmben szereplő társasággal szemben mi nem költöztünk az ámulatba ejtő Maya Beachre, nem lenne ellenünkre bármikor visszatérni.
Thaiföld az egyik legkedveltebb turisztikai célállomás Ázsiában, ezért sok magyar is utazik abba az országba. Mi nem jártunk Koh Samuin és Pattayán, így azokhoz nem tudunk viszonyítani, de bárkinek, aki Phuketre utazna, azt javasolnánk, hogy ízlése szerint töltsön el 1-4 napot Ko Phi Phin. Nem fogja megbánni!

Panaszlevél Daniel Perama indonéz utazásiiroda-tulajdonosnak

Tisztelt Perama úr!

December végén az Ön által tulajdonolt Perama Tours utazási irodában fizettünk be egy háromnapos hajóútra Balitól Komodóig. Bár összességében nagyon pozitív élmény volt a túra, azért néhány kritikai észrevételt tennék, hogy javítani tudjanak a szolgáltatáson.

1.       Hajó: a hajó, mellyel utaztunk, meglehetősen koros és kopottas volt. Ez alapvetően nem lett volna zavaró, a kb. 20 utas gond nélkül elfért, azonban sajnálatos módon a kormánymű a második nap éjszakáján elromlott, ezért egy órára meg kellett állni megszerelni. Ekkor történt, hogy a legénység egyik tagját megcsípte egy medúza, így őt azon nyomban orvoshoz kellett szállítani. Bár az utasok átaludták az egészet, így reggel közel két óra késéssel érkeztünk meg Komodó szigetére

2.       Legénység: a legénység lelkes volt, és láthatóan lesték a kívánságainkat. Ugyanakkor javaslom, hogy a jövőben fordítsanak egy kicsit nagyobb figyelmet az angoltudásra, ugyanis sokuk csak indonézül beszélt. Továbbá hasznos lenne, ha valamivel több információt kapnának az utasok¸hogy éppen merre jár a hajó¸ és mi a következő órák programja

3.       Útvonal: az útvonal bár nagyon hosszú, elég jól ki van találva. Mi Baliról fél órát repültünk Mataramba, onnan átbuszoztunk egész Lombok szigetén, ahol hajóra szálltunk. Az első megállónk az Önök cége által fenntartott Perama-sziget nagyon szépen karban van tartva, és nagyon élveztük a lehetőséget, hogy korallok visszatelepítésében mi is részt vehettünk. Az éjszakai hajózás után egy egészen fantasztikus lakatlan szigeten kötöttünk ki, amely egy nagy sós vízű tóból és egy kisebb hegyből áll. Mind a hegyi túra, mind a tóban való fürdés élvezetes volt. Sajnálatos, hogy a 19. századi cunamiban a sziget összes háza lakhatatlanná vált, bár el kell ismernem, hogy emiatt lehet lakatlanul élvezni a szigetet. Ezt követően azonban 23 órát egyhuzamban hajóztunk (leszámítva a fentiekben már jelzett éjszakai incidenst), ugyanis a következő megállónál túl nagyok voltak a hullámok. Ezt több utas – köztük jómagam is – nehezebben viselte, így a tengeri betegség jelei mutatkoztak rajtuk. Másnap délelőtt érkeztünk Komodóra, erről mindjárt részletesen, utána annak a szigetnek egy másik oldalán, az úgynevezett Pink Beachen álltunk meg. Ön is biztosan tudja, hogy azért ez a neve, mert a partra vetődő színes koralldarabkák miatt kicsit rózsaszínűvé válik az egyébként fehér homok, egészen csodálatos látványt nyújtva. Ennél már csak a vízben való snorkeling-élmény jobb: töménytelen mennyiségű hal és korall szórakoztatja a turistákat. Végül estefelé érkeztünk meg Labuan Bajóra, Flores szigetére, ahol egy kissé erőltetett, ámde jószándékú vacsorával zárult az utazásunk. Nem az ön hibája, de meg kell hagyni, hogy Labuan Bajo nem a világ közepe, pedig mi az év utolsó napján értünk oda, de még így sem lehet azt mondani, hogy a város hatalmas lázban égett volna.

4.       Komodó: Perama úr, erre az utazásra mindenki a komodói sárkány miatt fizet be, de ezt önök is tudják, nem véletlenül „Hunting Komodo by Camera” a túra neve. Ehhez képest a Komodón töltött pár óra nagy csalódás volt, ugyanis a túravezetők nyeglén vittek körbe minket a szigeten, és láthatóan nem tettek meg mindent, hogy megleljük a sárkányokat. Állítólag 1300 sárkány van a szigeten, melyek közül mi csak kettőt láttunk, ráadásul mindkettő éppen pihentek, feküdtek. Megítélésem szerint ha pár órával korábban érünk oda, akkor többet és mozgásban is láttunk volna. Ez okozta a csalódásunkat, ezért remélem, hogy a jövőben fel tud lépni az ügy érdekében, ugyanis a Komodó Nemzeti Park személyzetének hozzáállását elfogadhatatlannak tartom. Különösen releváns ez, ugyanis a nemzeti park a világörökség része, vagyis az UNESCO-nak felügyelnie kéne a körülményeket. Azért örülök, hogy láttunk sárkányokat a szabadban, mégiscsak a dinoszauruszok leszármazottairól van szó. Ön egyébként tudja, hogy miért csak Komodó és a közeli Rinca szigetén maradtak fent?

5.       Hajón alvás: sajnos a kabinok már mind foglaltak voltak, mikor befizettünk az útra, így a dekk maradt nekünk. Azt gondolom, hogy a jövőben egy kicsit vastagabb matracokat kellene alkalmazniuk, ezzel jelentősen lehetne növelni az alvási körülményeket.

Várom megtisztelő válaszát, és remélem, hogy a jövőben a hibákat kijavítva még jobb szolgáltatást nyújtanak majd az ügyfeleknek. Ez esetben ugyanis méltán rászolgálnának a Lonely Planet ajánlására. Ráadásul egy kicsit jobb szolgáltatásért cserébe mindenki reálisnak tartaná az egymillió-nyolcszázezer rúpiás (kb. 35.000 Ft-os) all-inclusive árat.

Üdvözlettel: H.A.

Ahová a madár is jár – Új-Zéland, 5. nap

Westport a sziget nyugati partján fekszik, ám sajnos onnan nem lehet egyenesen az északi csücsökig haladni, így egy kicsit befelé kellett előbb haladnunk. Az útikönyv javaslatát megfogadva egy kis faluban reggeliztünk (mind az afghan nevű csokis sütit, mind a „date scone” datolyás tölcsért jó szívvel tudjuk ajánlani), majd a helyi közértben érdekes képet kaptunk az új-zélandi közbiztonságról. A pénztár mellett egy tábla állt, ahol névvel és a belső kamera képével illusztrálták, hogy egy helyi fiatal ellopta a bolt adománygyűjtő dobozát. Az egész szégyentábla üzenete az volt, hogy ezekben a közösségekben egy ekkora bűntett is ritka, mint a fehér holló, ezért hatalmas megütközést keltett mindenkiben.

Finom homok és kemény szikla

Az utazás az Abel Tasman Nemzeti Park felé folytatódott, ami a sziget észak-nyugati részén fekszik, és állítólag egészen csodálatos természeti környezet tárul elénk, ugyanis a park a tenger partján fekszik. Sajnos ezt nem volt módunk saját szemünkkel ellenőrizni, ugyanis a park csak sokórás túrával vagy hajókázással látogatható, azonban a szigorú itinerünk ennyit aznap nem engedélyezett, inkább a következő célpont felé vettük az irányt. Szerintünk helyes volt a döntés, de erre még visszatérünk! Tehát a nemzeti park, akárcsak a Tasmán-tenger, valamint az Ausztráliához tartozó Tasmánia (és persze a tasmán ördög), egy holland hajósról, Abel Tasmanról kapta a nevét, aki az európaiak közül elsőként járt Ausztáliában és Új-Zélandon. Köszönjük, Abel!

Ami igaz, az igaz

Ferenc Jóska és a palacsinták – Új-Zéland, 4. nap

Európában is szóba kerül néha a gleccer, alapvetően mikor a gleccsersízésről van szó. Ilyenkor e sorok szerzője azon morfondírozik, vajon helyes döntés volt-e a gimnáziuma részéről, hogy a földrajzórák zömét csillagászatra cserélték. Röviden: fogalmam sem volt, mi az a gleccser. Szerencsére Új-Zéland ezen is segített, és külön öröm, hogy a dolognak magyar vonatkozása is van.

Das ist ein Unikum! - Habsburgok a világ végén is

Találkozás egy fiatal őzzel - Új-Zéland, 3. nap

A dunedini este lehangoló élményével ébredtünk, így nem állt szándékunkban túlságosan sok időt tölteni a városkában. De egy helyre muszáj volt elmenni: a Guiness Rekordok Könyve szerint a Baldwin street a világ legmeredekebb utcája. Hogy ez ténylegesen így van-e, azt nehéz eldönteni, de kétségtelen, hogy a párszáz méteres utca megmászása igényelt némi erőfeszítést. Az elején még megkockáztattam, hogy ez semmivel sem meredekebb a Naphegyen található Róka utcánál, de ezt az álláspontomat nem sokkal később revideálnom kellett.

Baldwin street: házilagos vízszintezés

Fókák a fjordban

A Te Anauban töltött éjszaka után kora reggel el kellett indulnunk, ugyanis a turistatömegeket megelőzve akartuk bejárni a Milford Sound nevű fjordot. Reggel vettük észre, hogy a motel egy régi amerikai kisváros mása, ahol az egyes szobák kívülről egy-egy üzletet szimbolizálnak. A mi szobánk például a postahivatal volt.

Az útikönyv szerint a Te Anau-Milford Sound útvonal az egyik legnagyobb természeti attrakció, és a kb. két órás úton nem is okozott csalódást: az út mellett sziklás patak, körülötte hegyek és sok száz kisebb-nagyobb vízesés nyújt rendkívül kellemes látványt. Fél 9-re értünk a fjord szájához, ahonnan indult a 2 órás hajóút (kb. 9 ezer Ft/fő), amely a nyílt tenger közeléig visz. Én egészen e poszt írásáig nem tudtam, hogy pontosan mi az a fjord, de Wikipedia segített: sziklafalakkal, hegyekkel övezett, a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl. A Milford Sound pontosan ez. Évente 250 napig esik itt az eső, de ez csak javítja az élményt, ugyanis így hatalmas vízesések övezik az utat. Egy-egy nagyobb vízeséshez az üvegtetejű hajó egészen közel navigált, így gyakorlatilag "beálltunk" a vízesés alá. A fotók csak részben adják át, hogy milyen különleges természeti jelenség, ahogy két oldalt zuhan a víz az öbölbe. Ezt tetézte, hogy közben a vízben és a sziklákon számos fókával találkoztunk úszás vagy pihenés közben. Ekkor még nem is sejtettük, hogy még aznap milyen fókaélményekkel fogunk gazdagodni...

Szabadesés

Balra tarts, ott a Balaton! - Új-Zéland, 1. nap

De jó, hogy nem egy lakóautót béreltünk! - bár ez volt a nap egyik konklúziója, haladjunk csak szépen sorban.

Ébredés a melbourne-i reptér melletti szállodában, onnan irány a reptér. Az út kb. 3 órás, de az időeltolódás miatt délután 3 van Queenstownban, mikor leszáll a gép. Ez egy 11 ezer fős városka, ennek ellenére ez Új-Zéland egyik fő turisztikai célállomása, vagy ahogy szerényen ők magukat nevezik: a világ kalandfővárosa. Ennek fő megnyilvánulása a városka főutcáján sorakozó irodák, ahol bungee jumpingra, jetboatra, raftingra és egyéb extrém tevékenységekre lehet jelentkezni.

Holnap is felkel majd a nap...

Azt hiszem, gyerekkorában mindenki szeretne eljutni a világvégére. Bár később ez a vágyakozás alábbhagy, azért nem a sajnálat az a szó, ami eszembe jut az egyhetes új-zélandi utazásunkról. A hihetetlen mennyiségű élmény miatt, ezúttal rendhagyó a tudósítás módja: e bevezető poszt után, minden napnak egy-egy rövid bejegyzést szentelünk.

Szóval, Új Zéland. A számottevő országok közül itt kel fel először a nap, a közeli szomszéd Ausztrália uszkve 2.000 km-re található, és Magyarországhoz képest pontosan 12 óra az időeltolódás. A fogalom szubjektív ugyan, de alighanem a mi világunk tényleg itt ér véget. Méghozzá happy enddel. Az ország maga gyönyörű és nagyon fejlett, az állatvilág egészen különleges, az emberek pedig hihetetlenül barátságosak. A részletek a napi beszámolókból kiderülnek, most ismerkedjünk meg az országgal!

"A távolságot, mint üveggolyót" - Egy termetes üveggolyó...

Új-Zéland két nagy szigetből (és néhány kicsiből) áll, területe kb. háromszorosa Magyarországénak, mindeközben a lakossága mindössze 4 millió fő. Bár vannak ennél ritkábban lakott országok, számunkra hatalmas a kontraszt Szingapúrhoz, Makaóhoz, vagy éppen Hong Konghoz képest. Pláne a déli szigeten! Nekünk egy hét jutott Új-Zélandból, így összes időnket a déli szigeten töltöttük, amely az ország területének háromötödét, de lakosságának csak egynegyedét tudhatja magáénak. Persze nem is a városokért utazik ide az ember, hanem a természet teremtette különlegességekért, valamint az európai szemmel páratlan állatvilágért. És igen, az elmúlt hetek híreiben oly’ sokat szereplő Christchurch is ezen a szigeten van, ahogy erről az utolsó nap beszámolója tanúskodik.

Szóval egy bérautó, közel 3.000 km, és 7 beszámoló fotókkal, árakkal, élményekkel. A megtett utat és a fontosabb állomásokat (rövid leírásért kattintani kell) az alábbi térkép szemlélteti, a részletek pedig a következő posztokban.

Új-Zéland nagyobb térképen való megjelenítése

Makaó az új Vegas?

Gyermekkoromban két országra tekintettel hálával: Dániára és Makaóra. Előbbinek köszönhető a szülői ház pincéjében máig megbúvó több láda Lego, utóbbinak meg a sok tucat Matchbox-autó, melyek a parkettát felkarcolva versengtek a testvérem flottájával. A Matchboxok talán kivétel nélkül Makaóban készültek, amely országról pár évvel később is csak annyi homályos tudásom volt, hogy előbb Portugália, utóbb Kína fennhatósága alá tartozott. Egy másfél napos vizit után az is kiderült, hogy a világ legnagyobb kaszinóvárosáról, és egy vegyes hátterű társadalomról van szó.

Történelem- és matekóra Kambodzsában

Vannak országok, melyekhez legfeljebb egy-egy nevet, eseményt tud kötni az ember. A szerző esetében Kambodzsa ennek eklatáns példája: korábban mindössze Pol Potról és a Vörös Khmerekről hallottam. Egy röpke kétnapos siem reapi utazás segített egyfelől kontextusba helyezni a fentieket, másrészt hihetetlen élményekkel egészítette ki az országról alkotott képet.

8 tipp Balira utazóknak

Másfél Indonéziában töltött hét tapasztalatával felvértezve összeállítottuk a legfontosabb-leghasznosabb tippek szubjektív listáját.

1. Alkudni muszáj! Utcai árusnál kötelező, étteremben-szállodában meg kell próbálni. Van, hogy pofátlanul alacsony árat kell mondani, majd ahhoz tartani magunkat, nem ritkán ez is sikerre vezet. De ne legyen kétségünk, így is szép hasznot érnek el rajtunk…

2. Saját szervezés mindenek felett. Ha egy fél- vagy egynapos kiruccanást a szálloda, netán egy otthoni utazási iroda szervez, akkor az bizonyosan tartalmaz 30-70% többletköltséget nekünk, jutalékot nekik. Ha valakinek van bátorsága és szervezői vénája, egyszerűen kiiktathatja ezeket a közvetítőket: az utcán sorban állnak a privát sofőrök, akik megbízhatóak, kedvesek, mi szabjuk meg nekik az útvonalat, ráadásul jóval olcsóbbak. Feltéve persze, hogy az első pontban leírtakhoz tartottuk magunkat…

3. "Métertaxi" rövid távra. A reptéren tucatnyi sofőr ajánlja magát a gyanútlan turistáknak, hogy olcsón elviszi a szállásra. Hazudnak. Legalább 3-4-szer annyit kérnek, mint a taxiórával felszerelt (és azt be is kapcsoló) autók. A legextrémebb esetünknél 250 ezer rúpiát kértek egy útért (kb. 5.000 Ft), ami mérőórával végül 27 ezer rúpiába (540 Ft) került.

4. Vizet csak dobozból! Nem tudjuk, pontosan milyen összetevők miatt, de a helyi csapvíz európai gyomor számára nem könnyen fogyasztható. Ezért még fogat se mossunk a csapvízzel, sőt, az üdítőt kérjük jég nélkül (mi sem gondoltunk bele elsőre, de a jég is víz), továbbá tartózkodjunk azoktól mosandó gyümölcsöktől a piacokon, éttermekben. Ez azért nem tűrhetetlen: ananász, banán, dinnye szinte korlátlan mennyiségben elérhető.

5. "Open-air" fürdő: kell ez nekem? Sok szálloda ajánl szabadtéri fürdőszobát. Ezt értéknövelő tényezőnek tekintik, és biztos sokan nagyon szeretik, ahogy a fürdőszobájuk fala félig-meddig hiányzik, és így szinte a kertben zuhanyozhatnak. Ennek azonban természetes velejárója a helyi állatvilág egyes szegmenseinek közelebbről való megismerése. Ha valakinek ínyére van, hogy gyíkok-hangyák-csigák mászkálnak a fürdőjében, akkor ő nyugodtan ignorálja ezt a tippet.

6. Őrült forgalom. Sokan esküsznek a bérelt autókra és robogókra Balin, nos, ezt inkább csak módjával javasolnánk. A közlekedés baloldali, ez rögvest szokatlan lehet. Ugyanakkor a helyiek közlekedési kultúrája sokkal szabadabb, mint akár csak a magyaroké, ami már-már a káoszt súrolja. A lámpák, sávhatárok és közlekedési táblák figyelembe vétele csak igen korlátozottan működik, így akinek az idegei nem acélkötegből vannak, és a reflexe nem egy sportlövőével vetekszik, az talán jobban jár egy privát sofőrrel…

7. Minden nap ünnepnap. A balinézek vallási élete igencsak pezsgő, és a kis közösségek szintjén szerveződik. Ennek egyik eleme, hogy településenként szabják meg a főbb ünnepek időpontjait, melyek ebből adódóan gyakorlatilag nem telik el nap valamilyen vallási ünnepség nélkül. Ha van lehetőség rá, érdemes meglátogatni egy ilyen ceremóniát.

8. Barátok közt. A Balin élő emberek gyakorlatilag kivétel nélkül barátságos, mosolygós emberek. Sétáljunk a településeken, beszélgessünk a helyiekkel – folyamatosan széles mosolyban és baráti fogadtatásban lesz részünk.

A tippeken kívül mi egyebet mondhatnánk? Talán zárásképpen csak ennyit: jó nyaralást! Irigykedünk…

Balit látni és...

Karácsony és szilveszter környékén a repülőjegyárak többszöröződnek. Ha tehát valami mindenkor drága mint a Szingapúr-Budapest útvonal, akkor diákbüdzséből nehezen finanszírozható a hazaút, így aztán valahol a környéken kellett alternatívát keresnünk. Balira esett a választás, talán mert még Szingapúrnál is délebbre van, talán mert azt mondják róla, oda egyszer mindenképp menjen el, aki teheti, talán mert a szörfösök (egyik?) Mekkájáról van szó. Uszkve 35-40 ezer forintért közvetlen járattal és szűk háromórás úttal elérhető Bali, már csak a nyaralás többi részletét kell kitalálni.

Hova menjünk: Kutára, ahol turistatömeg van? Seminyakba, ahová a gazdagok járnak? Ubudba, a kulturális fővárosba? Netán a hegyekhez  a sziget közepén, Lovinába Északon, a kevésbé frekventált nyugati részre? Vagy túllépve Balin: Lembongan-szigetre, Lombokra, netán a búvárkodni vágyóknak a Gili-szigetekre? Javaslok egy jó útikönyvet, és azt, hogy ne tervezze meg az ember az összes programját előre, inkább sodródjon arra, amerre jól érzi magát.

Muay és pad thai - hétvége Bangkokban (2. rész)

Az előző posztban áttekintettük, hogy a teljes bangkoki turizmusipar az átverésre épül, ugyanakkor ha ettől eltekintünk, fantasztikus élményekkel gazdagodhatunk – akár 36 óra leforgása alatt.

Szemben sok környékbeli országgal, Thaiföldre ingyenes a belépés, a vízumért nem kell fizetni. Ellenben sorba kell állni egy jó darabig, de ez csak megerősíti bennünk a kétsebességes Európa meglétét (csak az új uniós tagországoknak kell vízum, a régieknek nem). Egy visszajelzési kérdőív formájában olyan lehetőség áll a reptéren a beutazók rendelkezésére, melyet jelen sorok szerzője nem tudott kihasználatlanul hagyni… Ezután viszont irány a város, első lépésben a vallási-történelmi emlékek. A királyi palota, és minden egyes Buddha-szobor jelzi: ha a vallásról van szó, a thaiok sosem spóroltak az arannyal.

Itt minden arany, ami fénylik

Lopnak, csalnak, hazudnak – Hétvége Bangkokban (1. rész)

Alaptétel, hogy a turistákat mindenhol megpróbálják átverni. Prága, Budapest, vagy éppen az olasz városok – bármerre járjon az ember, ez mindig benne van a pakliban. Bangkok azonban más: 2 intenzív napot töltöttünk Thaiföld fővárosában, és gyakorlatilag megállás nélkül azon kaptuk magunkat, hogy meg akarnak minket károsítani.

Mivel nem elszigetelt esetekről van szó, ezért ezt a bejegyzést az átveréseknek szentelem, minden egyéb történés a második részben. Az okos emberek figyeljenek, itt most mások kárán lehet tanulni: kézikönyv Bangkok túléléséhez a kattintás után! 

Been to Bintan

Úgy egy hónapja egy rövid kiruccanást tettünk Indonéziában. Errefelé mások a mértékek meg a fogalmak, Indonézia ugyanis nagyon sok szigetből áll. A CIA szerint 17.508-ból (általában az ő adataikat érdemes használni, úgyhogy mi is maradunk ennél), de a helyi úrhivatal felmérése alapján több, mint 18 ezerből.
Tehát ebből egyet, mégpedig tán a hozzánk legközelebbit, Bintant látogattuk meg.
Ritkaság errefelé, hogy nem repülővel kell menni, ugyanis komppal is csak szűk két óra az út. Az időeltolódás miatt meg csak egy. Persze vissza három...

Utazni jó?!

Tehát kezdjük az utazással.
Az első benyomás: jó hosszú a repülőút, Frankfurtból kb. 11 óra (+6 az időeltolódás). Az első osztályon vízszintesen lehet utazni, nekünk sajnos ebben nem volt részünk... Persze van, ki képes a Szigetről hazafelé sétálás közben is elaludni, szóval egy Jumbo Jet ülése sem lehet akadály.

Viszont a csomagok nem jöttek meg, csak 1 nap késéssel, ezt huszonpárezer forinttal kompenzálta a légitársaság. Másnapra hiánytalanul leszállították a lemaradt tételeket. Apropó: a Lufthansa egy 20 kg-os csomagot enged feladni, a túlsúlyért elég magas felárat kell fizetni. Nos, nekem két csomagban kb. 37 kg jött össze, de valami nehezen érthető ügymenet révén ezt is felengedték némi hezitálás után. Egyébként még egy sífelszerelést is felengednek, de azt valahogy nem érzi adekvátnak az embert az Egyenlítőtől néhányszáz kilométernyire...
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Ferihegy döbbenetesen szervezetlennek tűnt, a check-innél nincs egyértelmű sor, a biztonsági ellenőrzésnél meg van, csak éppen nagyon lassan halad. Biztos most akarjuk visszanyerni a "civilizált ország" minősítést, és ezért szigorúbb az ellenőrzés, ami teljesen jogos, kár, hogy több szalag ki volt vonva a forgalomból.

Megérkezésünk után a mi kis kompániánk rögvest belevetette magát a lakáskeresésbe, a helyi ingatlanpiac áttekintése azonban összetettség folytán külön posztot indokol.

Újra távol

Jópár év eltelt, és ismét olyan élethelyzetben vagyok, hogy érdemes folytatnom a blogírást. Elsősorban barátoknak, ismerősöknek szól, másodsorban minden érdeklődőnek (ha van ilyen...), de egy blognak sokszor az is célja, hogy valamelyest saját magunk számára is dokumentáljuk, mik történtek velünk a múltban.
Így volt ez 2006 tavaszán, mikor Belgiumban töltöttem egy szemesztert cserediákként, és így van ez most is, mikor egy kicsit hosszabb időre, egy kicsit távolabbra vettem az irányt: a következő szűk egy évet Szingapúrban töltöm, ahol az Insead nevű iskolában fogok tanulni. Illetve emellett utazni, világot és kultúrát látni, új emberekkel találkozni, másokat jobban megismerni.
A készülődés során meglepő volt tapasztalni, hogy milyen sokan jártak már ebben a kis, de igen messze lévő országban. A következő időszakban lesz lehetőségem összevetni a hallottakat a valósággal, és igyekszem majd egyfajta útmutatót adni azoknak, akik a későbbiekben Dél-Kelet-Ázsiába szeretnének látogatni.

Beköszöntőnek ennyi is megteszi, és nem kizárt, hogy egy szerzőtárs fogja segíteni a blog elkészültét...