A privatizációról III. - "barátság a felső szinten"

A privatizációt pártoló cikksorozatban először arról írtunk, hogy ha az állam eladja a tulajdonában lévő céget, az nem feltétlenül jelenti a vagyon elkótyavetyélését, majd a második részben a tulajdonosi kontroll hiányát, valamint a menedzsment kiválasztása és a gazdasági döntések politikai motivációit taglaltuk. Most a korábbiakat folytatva egyéb érveket elemzünk, melyek bizonyítják, hogy jobban járunk, ha az állami cégeket eladjuk.
Hogy a korrupció jelen van hazánkban, azt talán senki sem vitatja, sokan persze elfelejtik, hogy gyakorlatilag mindnyájan részesei vagyunk, például a hálapénz útján. Korrupcióra leginkább akkor van lehetőség, ha a korábbi cikkben érintett tulajdonosi kontroll kevésbé erőteljes, hiszen így a gazdasági racionalitást kikerülve is születhetnek döntések. Ilyenkor komoly gondokat okozhatnak az eltérő érdekek, különösen, ha a szereplők nem egyenlően informáltak. Ezt a közgazdaságtan megbízó-ügynök problémának nevezi. Ez a szituáció nem csak állami cégeknél fordul elő, de a magántársaságok több eszközzel bírnak a probléma kezelésére (pl. profitérdekeltség megteremtése), míg a köztulajdon esetén nagyon nehezen azonosítható a megbízó (tulajdonképpen az adófizetők). Így aztán az ügynök (aki tehát elvileg a megbízót képviseli) már úgy léphet kapcsolatba a klienssel, hogy viszonylag gyengébb felette az ellenőrzés, így a saját érdekei szerint cselekedhet, ami alapján könnyen elképzelhető, hogy csúszópénzt fogad el egy partnertől, akit cserébe előnyben részesít.
A korrupció elmélete persze sokkal bonyolultabb, számos elemzés foglalkozik a témával (így ez a cikk), melyekre most nem térünk ki. Nehéz konkrét példákat mondani, hiszen alig van bizonyíték, de az ember hall ezt-azt például a Szerencsejáték Zrt. egyes működési területein tapasztalható túlárazásról, vagy a MÁV takarító alvállalkozóiról.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a közszférában jelentősebb esélye van a korrupt magatartásnak (egy régebbi Gallup-felmérés szerint a közbeszerzések és állami beruházások esetén a megkérdezett vállalkozók többsége jelentősnek mondta a korrupciót), mint a privát szektorban. Márpedig azt talán nem kell ecsetelni, hogy ahol korrupció van, ott a társadalom rosszul jár (szakkifejezéssel élve jóléti veszteség keletkezik). Ennek alátámasztására egy pár évvel ezelőtti pénzügyminiszter szavait idézném, aki azt mondta, hogy az autópálya-beruházások azért (is) voltak ilyen drágák, mert ahhoz, hogy egy párt kasszájába kerüljön 1 milliárd Ft, további kb. 4 milliárdot kell ilyen-olyan személyeknek és cégeknek juttatni, így lesz egy 15 milliárdos beruházás tényleges költsége 20 milliárd Ft.
Amíg tehát korrupció létezik és jelentős, addig érdemes minél több köztulajdonú céget privatizálni, hiszen a korrupciót a privát szféra hatékonyabban tudja kezelni, ráadásul onnantól az okozott kár nem az adófizetőket terheli, hanem a társaság részvényeseit.

(a címben szereplő idézet Leonyid Szuhorukov ukrán írótól származik és eredetiben így hangzik: a korrupció nem más, mint szoros barátság a felső szinten)

A következő bejegyzés a stratégiai időtávval kapcsolatos kérdéseket veti fel.

A privatizációról II. - ki milyen gazda?

A magánosítással foglalkozó előző cikkben az eladni szándékozott cég méltányos vételárával foglalkoztunk. Most azt vizsgáljuk, hogy milyen indokok szólnak a privatizáció mellett, illetve milyen következményei vannak annak, ha egy cég köztulajdonból magántulajdonba kerül.

Az állam a legrosszabb gazda.

Gyakran hallani ezt az állítást, elsősorban liberális körökben. Vajon igaz-e ez és ha igen, miért?

Számos indok van, ami alátámasztja, hogy a magántulajdonban lévő vállalatok nagyobb hatékonysággal képesek működni, mint az állami cégek. A kulcsszó a kontroll. Egy társaság működésének fontos eleme, hogy a tulajdonos ellenőrizze a menedzsmentet, hogy az a részvényesek érdekeinek megfelelően tevékenykedik-e. A probléma ott kezdődik, hogy az állami tulajdon esetén formálisan ugyan van közvetlen tulajdonos (az ÁPV Zrt.), valójában azonban olyan a struktúra, hogy sokkal nehézkesebb tényleges felelősöket és kompetenciákat azonosítani. Az érdekeltségről nem is beszélve: a részvényesnek zsebbe vágó érdeke, hogy jól menjen a cégnek, mert akkor ő is vagyonosabb lesz. Ezzel szemben a közalkalmazottak sokkal kevésbé (ha egyáltalán...) érdekeltek a felügyelt cégek eredményességében, hiszen a hazai közszférában az eredménycentrikus motivációs rendszer még igencsak gyerekcipőben jár.
Tehát az első különbség a tulajdonosi kontrollban figyelhető meg. Problémák adódhatnak a vezetés szakértelmével kapcsolatban is, miután a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy az állami társaságok menedzsmentjében gyakran helyet szorítanak pártközeli embereknek is, akik adott esetben lehetnek a legkompetensebbek, de sokszor nem ez a helyzet. Itt most nem kívánunk nevekkel vagdalkozni, a probléma ugyanis világszerte sok helyütt előkerül, miszerint nem kizárólag szakmai, de részben politikai megfontolások húzódnak a kinevezések mögött.
Sőt, a politika nemcsak a menedzserek kiválasztásába kíván beleszólni, de a cég döntéseibe is. Teljesen egyértelmű, hogy sokkalta könnyebb politikai nyomást gyakorolni olyan társaságra, melynek vezetőit politikusok nevezik ki. Ez tehát azzal járhat, hogy egy köztulajdonban lévő cég nem a számára gazdaságilag optimális döntést hozza, mert egyéb megfontolásokat is figyelembe kell vennie. Nem kell különlegességekre gondolni, példaként vegyünk egy (fiktív) városi televíziót, amelyik önmagától biztosan nem sugározna interjút minden héten főműsoridőben a polgármesterrel (hiszen azt senki sem nézi), de miután az önkormányzat a tulajdonos, így nem igazán van más választás...
A sorozat következő részében a fentiekhez hasonló érveket vizsgálunk, így kitérünk a korrupció kérdésére, valamint a stratégiaalkotás korlátaira.

A privatizációról I. - mennyit ér a családi ezüst?

Az utóbbi napokban újból felmelegedni látszik a vita arról, hogy mely társaságok maradjanak tartósan állami tulajdonban és melyeket lehet részben vagy egészben értékesíteni. Ahogy nyilvánosságra került az állami vagyonról szóló törvény tervezete, a két nagy párt azon nyomban elővette az etatista szókincsgyűjteményét, és élesen támadni kezdte a javaslatot.
Ellenzéki oldalról már-már elvárható egy, "a kormány végleg kisemmizi Magyarországot"-jellegű nyilatkozat, melynek jelen helyzetben nincs sokkal több relevanciája, mint egy zsák nulláslisztnek. Miután az indítvány a Pénzügyminisztériumban készült, az már sokkal meglepőbb volt, hogy a szocialisták egyik képviselője is rögvest kijelentette, hogy ellenzik néhány, a tervezetben szereplő vállalat privatizációját.
A legfogósabb kérdés nyilvánvalóan a Szerencsejáték Zrt. eladása lehet, hiszen ez a vállalat (állami tulajdonban lévő cégek esetében meglepő módon) stabil és jelentős nyereséget termel. Ilyenkor sokan teszik fel a kérdést: minek levágni az aranytojást tojó tyúkot?
Ez a bejegyzés az első része annak a sorozatnak, amely a magánosítás mellett érvel, ha már jelenleg a hazai politikai mainstream ezzel teljesen ellentétes álláspontot képvisel.
Elsőként nézzük leegyszerűsítve, milyen árat kínál egy cég, mikor fel akar vásárolni egy másikat! Mikor például a Google felvásárolta a YouTube-ot, akkor másfél milliárd dollárt fizetett egy olyan cégért, amely addig veszteséges volt. Mindezt azért, mert felmérték, hogy a cég mekkora jövedelmet tud a jövőben termelni, ebbe belekalkulálták a két társaság közti együttműködésből fakadó előnyöket, illetve költségeket, valamint az akvizíció kockázatait. Ezen összegeket úgynevezett diszkontálással átszámították mai dollárra és ez alapján ajánlották meg a vételárat. Félreértés ne essék, minden vállalat vagy projekt értékelése lényegében e metódus, vagyis a jövőben várható pénzáramlások jelenértéke alapján történik.
Miért érdekes ez számunkra? Ha kiírnának egy nyílt eljárást a Szerencsejáték Zrt. eladására, akkor a pályázók megpróbálnák felmérni, hogy a jelenlegi nyereség (amely 2004-ben és 2005-ben évi 4,5 milliárd Ft körül alakult) mennyire növelhető, majd ezt diszkontálnák mai értékre.
Ha most valaki ajánlana 45 milliárdot a cégért, akkor erre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez olyan, mintha a következő 10 évi nyereséget előre odaadnák, de mi lesz utána? Nos, ez a logika téves, méghozzá a pénz időértéke miatt. Ráadásul az ajánlott árban jellemzően beáraznak egy olyan prémiumot is, amelyet állami tulajdonban a cég nem tudna realizálni, például a hatékonyabb működés miatt (erről a sorozat későbbi részeiben).
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy létezik olyan ár, ami mindkét fél számára kedvezőnek nevezhető, és míg a vevő úgy érzi, jó üzletet kötött, addig az állam (és persze közvetve az adófizetők) is úgy érezhetik, hogy nem kótyavetyélték el a társaságot, hanem kedvező feltételekkel adták el.
A második részben néhány érvet vizsgálunk meg a magánosítás mellett és ellen.