Az ígéret szép szó...

Szándékosan nem akartam a témával tízezer kilométer távolságból foglalkozni. Egyelőre nem is teszem, csak néhány mondatot idézek:

Egy nemzet ereje tagjai szabadságából és e szabadságon alapuló együttműködésből fakad.

Megteremtjük a biztonság primátusát a kiszámíthatatlansággal és a kormányzati káosszal szemben, a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással és kiszolgáltatottsággal szemben.

 Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magánnyugdíj-pénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.

(minden idézet forrása a Nemzeti Együttműködés Programja)
Hamarosan bemutatjuk a szingapúri nyugdíjrendszert...

Közszolgáljatok!

Bár a legutóbbi közszférához kapcsolódó élményem részben pozitív volt, de a bejegyzés témája sajnos továbbra is igencsak aktuális, és erős a gyanúm, hogy ez még sokáig így marad. Néhány héttel ezelőtt a felsőoktatás kapcsán jeleztem, hogy az egyetemeken még nem alakult ki az ügyfélorientált szemlélet. Sajnos tapasztalataim szerint ez a kritika kiterjeszthető a közszféra egészére, természetesen tisztelet a növekvő számú kivételnek.

Jelen sorok szerzője írt már elektronikus levelet többek között miniszternek és nagyvárosi polgármesternek (Kóka & Kósa), valamint adatvédelmi ombudsmannak (Péterfalvi), és - hasonlóan mindenkihez - számos más közhivatallal került kapcsolatba ügyintézés céljából. Ezen élmények alapján merem állítani, hogy sok köztisztviselő teljes szereptévesztésben van, mikor továbbra is felsőbbrendű hatóságnak tartja magát az alárendelt állampolgárokkal szemben.

Nem egyéni sérelmek miatt tartom szükségesnek, hogy ezzel a témakörrel foglalkozzunk, mégis talán jól illusztrálja a helyzetet, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (amely őrzi az előző rendszerben készült jelentéseket) jelenleg a 2004-es betekintési kérelmeket dolgozzák fel. Nyilván számos indokot fel lehetne sorolni (pl. kevés alkalmazott, szűkös anyagi források), mindemellett az ember elgondolkodik, hogy miért fizetünk adót? Az adókat és egyéb bevételeket ugyanis az állam azért szedi be, hogy azokból közjavakat nyújtson az adófizetőknek, a társadalom tagjainak. Miután az adóterhelés minden túlzás nélkül nevezhető magasnak hazánkban, ebből következően elvárható, hogy a közjavak mennyisége és minősége is megfelelő legyen.

Ehhez képest nem igazán látható, mit kap az állampolgár a befizetéseiért cserébe. Ez a jelenleg futó reformok egyik hibájaként is felróható, hiszen a kormányzat nem (vagy nem jól) kommunikálja a vízióját. Ebben egyet tudok érteni Sólyom Lászlóval, tényleg nem világos, hogy mi a reformok végső célja, milyen lesz az "Új Magyarország". Egyelőre az egyértelmű, hogy az adóterhelés (ha nem is annyira, mint azt sokan láttatni kívánják) mértéke és az öngondoskodás szerepe párhuzamosan növekszik, ráadásul a közszolgáltatások szintje legfeljebb stagnál.

Mit lehet ilyenkor tenni? Sajnos ezek hosszabb távon érvényesülő változások, de van néhány lehetőség, ahol szükség volna azonnali lépésekre. Gyakran alkalmazott közhely, hogy a politikának magán kell kezdenie a változásokat. Ez jelen téma szempontjából is egy releváns elvárás, hiszen amíg az adatvédelmi biztos nem reagál egy hozzá benyújtott panaszra, addig meglehetősen képmutató dolog, hogy mások adatkezelését kritizálja. Ha egy hivatal csak 3 év késéssel tudja ellátni feladatait, akkor vagy irreálisan alulfinanszírozott (és akkor a fenntartó a felelős), vagy hihetetlenül rossz hatékonysággal működik (ez a vezetés kompetenciája).

Így nem is várhatunk mást a közszolgáktól, hogy nevükhez méltó módon kiszolgáljanak minket, akik finanszírozzuk a tevékenységüket. Hogy ez nem egy új ötlet, arra bizonyság, hogy a "miniszter" szó eredeti jelentése: szolga.

Kincsvadászok, előre!

Hurrá, kiírták a pályázatot! Hogy miről van szó? A Kincstári Vagyoni Igazgatóság nyilvánosságra hozta az Üllői úti FTC-stadion és a hozzá tartozó telek értékesítésére vonatkozó pályázatot. A hír megjelent az egyetlen sportnapilapban, amely ezúttal is bizonyítja, milyen káros hatásai vannak a monopolhelyzetnek: az olvasók lenézésére utal, hogy a gazdasági témájú cikkek gyakran bántó hibákat tartalmaznak, így ez esetben az ajánlati biztosíték nem 400 ezer, hanem 400 millió Ft, amit ráadásul a veszteseknek vissza fognak utalni. És van még egy-két hiba: amit ők árcsökkentő tényezőnek tartanak (jegybevétel-engedményezés), az valójában bevételi forrás, illetve teljesen ad hoc módon kezelik az ÁFA kérdését... De az ilyen elírások szóra sem érdemesek, a jelentkezés feltételei sokkalta érdekfeszítőbbek!

Hangsúlyozzuk, egy állami tulajdonú ingatlan eladásáról van szó. Ehhez képest a vevőnek a vételáron felül (ami legalább nettó 3,5 milliárd Ft) még számtalan egyéb feltételt is teljesítenie kell:

• meg kell vennie az FTC sportegyesülettől a labdarúgócsapatot működtető Zrt. 99,9%-át, méghozzá minimum 800 millió Ft-ért
  
• meg kell vásárolnia az egyesülettől annak stadionhasználati jogát legalább másfél milliárdért (+ ÁFA)
• minimum nettó 1,2 milliárdért fel kell újítania a stadiont
• stadionhasználati jogot kell biztosítania az FTC-nek 25 éven át, cserében jár a jegybevétel 25%-a.

Ha valaki a piacban csak egy cseppet is hisz, már az első feltételen erősen kibukhat: megítélésem szerint ez a pont egyrészt árukapcsolás, amit tilt a versenytörvény. Másrészt nevetséges, hogy egy állami szerv úgy határozza meg egy nem általa birtokolt társaság vételárát, hogy annak gyakorlatilag semmilyen közgazdasági alapja nincsen. Az FTC Zrt. ugyanis egy végletesen eladósodott, forgalomképes eszközökkel nem rendelkező vállalat, amely mind üzleti, mind sportszakmai téren vegetál, ráadásul a menedzsmentje sem bizonyította eddig rátermettségét. Keressen rá vevőt a tulajdonosa, de ne az állam!

A 3 további feltétel együttesen tragikomikus: a telekvásárló megváltja a használati jogot, majd azon nyomban újra biztosítja ugyanezt a jogot, ráadásul a korábbiaknál hosszabb időre (úgy, hogy közben még át is építi a stadiont). Akkor minek kell másfél milliárdot kifizetni érte?

Persze, mindenki tudja, miről van szó. Az állam nem nyújthat közvetlen segítséget a bajba került "Fradikának", az egykorvolt "nemzeti kincsnek", amelynek - a pályázat legalábbis ezt sugallja - köztartozásai, állami szervekkel és bankokkal szemben fennálló adósságai elérik a 2,3 milliárd Ft-ot (az egyesület és a Zrt. együtt) és már évek óta képtelen tőkeerős tulajdonost találni az elvileg egyedül piacképes labdarúgócsapatra, aki volt, azt meg elkergették...

Ehelyett ma azt látjuk, hogy egy állami tulajdonban lévő ingatlan eladásából származó bevétel nagyobbik részét ilyen-olyan jogcímen átfolyatják az FTC-nek és a Zrt.-nek, hogy azok életben maradhassanak.

"meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni"

- ugye, ismerős? Egyelőre ott tartunk, hogy az adófizetőket megrövidítve nyújtanak segítő kezet egy szinte senkit sem érdeklő, nagy hagyományokkal bíró focicsapatnak. Esélyegyenlőség, öngondoskodás, piacgazdaság? Ugyan, kérem...

A privatizációról III. - "barátság a felső szinten"

A privatizációt pártoló cikksorozatban először arról írtunk, hogy ha az állam eladja a tulajdonában lévő céget, az nem feltétlenül jelenti a vagyon elkótyavetyélését, majd a második részben a tulajdonosi kontroll hiányát, valamint a menedzsment kiválasztása és a gazdasági döntések politikai motivációit taglaltuk. Most a korábbiakat folytatva egyéb érveket elemzünk, melyek bizonyítják, hogy jobban járunk, ha az állami cégeket eladjuk.
Hogy a korrupció jelen van hazánkban, azt talán senki sem vitatja, sokan persze elfelejtik, hogy gyakorlatilag mindnyájan részesei vagyunk, például a hálapénz útján. Korrupcióra leginkább akkor van lehetőség, ha a korábbi cikkben érintett tulajdonosi kontroll kevésbé erőteljes, hiszen így a gazdasági racionalitást kikerülve is születhetnek döntések. Ilyenkor komoly gondokat okozhatnak az eltérő érdekek, különösen, ha a szereplők nem egyenlően informáltak. Ezt a közgazdaságtan megbízó-ügynök problémának nevezi. Ez a szituáció nem csak állami cégeknél fordul elő, de a magántársaságok több eszközzel bírnak a probléma kezelésére (pl. profitérdekeltség megteremtése), míg a köztulajdon esetén nagyon nehezen azonosítható a megbízó (tulajdonképpen az adófizetők). Így aztán az ügynök (aki tehát elvileg a megbízót képviseli) már úgy léphet kapcsolatba a klienssel, hogy viszonylag gyengébb felette az ellenőrzés, így a saját érdekei szerint cselekedhet, ami alapján könnyen elképzelhető, hogy csúszópénzt fogad el egy partnertől, akit cserébe előnyben részesít.
A korrupció elmélete persze sokkal bonyolultabb, számos elemzés foglalkozik a témával (így ez a cikk), melyekre most nem térünk ki. Nehéz konkrét példákat mondani, hiszen alig van bizonyíték, de az ember hall ezt-azt például a Szerencsejáték Zrt. egyes működési területein tapasztalható túlárazásról, vagy a MÁV takarító alvállalkozóiról.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a közszférában jelentősebb esélye van a korrupt magatartásnak (egy régebbi Gallup-felmérés szerint a közbeszerzések és állami beruházások esetén a megkérdezett vállalkozók többsége jelentősnek mondta a korrupciót), mint a privát szektorban. Márpedig azt talán nem kell ecsetelni, hogy ahol korrupció van, ott a társadalom rosszul jár (szakkifejezéssel élve jóléti veszteség keletkezik). Ennek alátámasztására egy pár évvel ezelőtti pénzügyminiszter szavait idézném, aki azt mondta, hogy az autópálya-beruházások azért (is) voltak ilyen drágák, mert ahhoz, hogy egy párt kasszájába kerüljön 1 milliárd Ft, további kb. 4 milliárdot kell ilyen-olyan személyeknek és cégeknek juttatni, így lesz egy 15 milliárdos beruházás tényleges költsége 20 milliárd Ft.
Amíg tehát korrupció létezik és jelentős, addig érdemes minél több köztulajdonú céget privatizálni, hiszen a korrupciót a privát szféra hatékonyabban tudja kezelni, ráadásul onnantól az okozott kár nem az adófizetőket terheli, hanem a társaság részvényeseit.

(a címben szereplő idézet Leonyid Szuhorukov ukrán írótól származik és eredetiben így hangzik: a korrupció nem más, mint szoros barátság a felső szinten)

A következő bejegyzés a stratégiai időtávval kapcsolatos kérdéseket veti fel.

"Mert majd megértik"

Mi zajlik ma Magyarországon, reform vagy pénzbehajtás? Sok, a saját képességeit enyhén szólva túlbecsülő publicista gyakran ír "reformbarkácsolásról", illetve hasonló hangzatos, ám valós tartalmat nélkülöző kifejezésekről. A probléma az, hogy ők az elit (ami, mint tudjuk, féltudású), és ha ők nem értik a változtatások értelmét, akkor mit lehet elvárni a társadalom apolitikusabb, kevesebb hírt fogyasztó csoportjaitól? Ezért persze lehet hibáztatni a kormányzatot és a kommunikációs tevékenységüket, hiszen nekik lenne dolguk (és kötelességük) elmagyarázni a reformok céljait és lépéseit. Az őszödi beszédben a miniszterelnök a címben szereplő állítást tette. Nézzük, mennyi valósult meg ebből!
A kormányzati one-man-show tegnap a Közgázon folytatódott, ahol Gyurcsány Ferenc két és fél órán keresztül magyarázta az elmúlt év bizonyítványát. Értő és fogékony hallgatóság előtt beszélt, és ennek megfelelően nem ragadt le a miniszterelnök a kétmondatos szlogeneknél, hanem minden állítását számokkal és grafikonokkal próbálta alátámasztani. Ez zömében sikerült is (bár a pozitív diszkrimináció kérdésén elegánsan átsiklott), így aztán 80 diát használt fel a prezentációja során (melyek elérhetők itt), vagyis igen részletesen vázolta az államháztartás jellemzőit, illetve a meghozott intézkedések indoklását. Mindenkinek ajánlom a felvételt, ami ugyan hosszú, de kifejezetten érdekfeszítő, számos egyetemi oktató tanulhatna a kormányfőtől, hogyan kell fenntartani a figyelmet...
Végighallgatva az előadást, azon gondolkodik az ember, hogy vajon miért kellett erre egy teljes évet várni? Hol vannak a reformhírvivők? Ha a Közgázon elmondottakat tudná a kormány közérthetően elmondani a választóknak, akkor - függetlenül a politikai közhangulattól - sokkal nagyobb elfogadottsága lenne a vizitdíjnak, a tandíjnak és a többi, egyelőre közutálatnak örvendő lépésnek.
Persze mindehhez nem elég a kormányfő szólózása, szükség volna csapatmunkára is.

A privatizációról II. - ki milyen gazda?

A magánosítással foglalkozó előző cikkben az eladni szándékozott cég méltányos vételárával foglalkoztunk. Most azt vizsgáljuk, hogy milyen indokok szólnak a privatizáció mellett, illetve milyen következményei vannak annak, ha egy cég köztulajdonból magántulajdonba kerül.

Az állam a legrosszabb gazda.

Gyakran hallani ezt az állítást, elsősorban liberális körökben. Vajon igaz-e ez és ha igen, miért?

Számos indok van, ami alátámasztja, hogy a magántulajdonban lévő vállalatok nagyobb hatékonysággal képesek működni, mint az állami cégek. A kulcsszó a kontroll. Egy társaság működésének fontos eleme, hogy a tulajdonos ellenőrizze a menedzsmentet, hogy az a részvényesek érdekeinek megfelelően tevékenykedik-e. A probléma ott kezdődik, hogy az állami tulajdon esetén formálisan ugyan van közvetlen tulajdonos (az ÁPV Zrt.), valójában azonban olyan a struktúra, hogy sokkal nehézkesebb tényleges felelősöket és kompetenciákat azonosítani. Az érdekeltségről nem is beszélve: a részvényesnek zsebbe vágó érdeke, hogy jól menjen a cégnek, mert akkor ő is vagyonosabb lesz. Ezzel szemben a közalkalmazottak sokkal kevésbé (ha egyáltalán...) érdekeltek a felügyelt cégek eredményességében, hiszen a hazai közszférában az eredménycentrikus motivációs rendszer még igencsak gyerekcipőben jár.
Tehát az első különbség a tulajdonosi kontrollban figyelhető meg. Problémák adódhatnak a vezetés szakértelmével kapcsolatban is, miután a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy az állami társaságok menedzsmentjében gyakran helyet szorítanak pártközeli embereknek is, akik adott esetben lehetnek a legkompetensebbek, de sokszor nem ez a helyzet. Itt most nem kívánunk nevekkel vagdalkozni, a probléma ugyanis világszerte sok helyütt előkerül, miszerint nem kizárólag szakmai, de részben politikai megfontolások húzódnak a kinevezések mögött.
Sőt, a politika nemcsak a menedzserek kiválasztásába kíván beleszólni, de a cég döntéseibe is. Teljesen egyértelmű, hogy sokkalta könnyebb politikai nyomást gyakorolni olyan társaságra, melynek vezetőit politikusok nevezik ki. Ez tehát azzal járhat, hogy egy köztulajdonban lévő cég nem a számára gazdaságilag optimális döntést hozza, mert egyéb megfontolásokat is figyelembe kell vennie. Nem kell különlegességekre gondolni, példaként vegyünk egy (fiktív) városi televíziót, amelyik önmagától biztosan nem sugározna interjút minden héten főműsoridőben a polgármesterrel (hiszen azt senki sem nézi), de miután az önkormányzat a tulajdonos, így nem igazán van más választás...
A sorozat következő részében a fentiekhez hasonló érveket vizsgálunk, így kitérünk a korrupció kérdésére, valamint a stratégiaalkotás korlátaira.

Alterglobalizáció és Big Mac

Az ember figyeli a Rostockból érkező képeket az elmúlt napokból, és folyamatosan azon töpreng, miről szól az egész kérdéskör?
Egyszerű lenne elintézni az ügyet egy csőcselékezéssel, hiszen a G8 minden találkozója alkalmával előkerülnek az itthon tavaly és idén néhányszor a fővárost átrendezőkhöz hasonló vademberek, akik azt hiszik, hogy gyújtogatással, kődobálással és üvegtöréssel bármit is elérhetnek. Bár ők talán nem is hisznek semmiben, pusztán keresik az alkalmat, hogy kárt tehessenek másokban, másoknak. Ők talán nem is sejtik, hogy a békésen tüntető többség és a mögöttük álló szervezetek őket fel- és kihasználva jutnak médianyilvánossághoz, bár megítélésem szerint e témakörben nem érvényesül a "mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólunk" koncepciója, vagyis az aktuális csúcstalálkozó helyszínének szétrombolása igencsak kontraproduktív cselekedet. Ezek az emberek szimpla bűnözők, akik a közrendet sértik, így ennek megfelelően kell kezelni a szituációt. Azért az meglehetősen pikáns hír, miszerint a hétvégi készültség volt a legnagyobb Németországban a második világháború óta.
Sokkal érdekesebb, hogy mit is akarnak azok a tüntetők, akik csendesen, zenélve vagy éppen konferenciákon fejezik ki ellenkezésüket a nyolc nagyhatalom csúcstalálkozójával, illetve a nagy szupranacionális szervezetekkel szemben. E protestálók lennének ugyanis az alterglobalisták, akiknek nem tetszik a globalizáció, hiszen "lehet más is a világ". Szerintük minden bajok (környezetszennyezés, szegénység, stb.) okozói a multinacionális vállalatok, a globális tőke és persze a neoliberalizmus. Hát persze, hiszen mindenről a piac, a kapitalizmus és a profitérdek tehet!
Szándékosan sarkítottam a fentiekben, de talán kiindulási alapnak jó az alterglobalistákkal kapcsolatos meglátásaim rögzítéséhez.
Jól látható, hogy a kritika szintjéig mindenki eljut, vagyis a hibákat meglátja a rendszerben, azonban a reális megoldásokkal mindnyájan adósok. Persze azt elfelejtik hozzátenni, hogy a liberális közgazdászok is elismerik a verseny korlátait (szakszóval a piaci kudarcokat) és ezek tudatában is kiállnak a kapitalizmus mellett. Ezzel szemben a globalizáció ellenzői vagy nem ismerik el a szabad verseny áldásos hatásait, vagy kínosan ügyelnek rá, hogy ezt minél jobban eltitkolják. Ez még nem is lenne probléma, csakhogy nem látni, hogy milyen alapon szerveződik a "más világ" gazdasága. Szkeptikus lévén csak érintőlegesen jártam utána a témának, de számomra úgy tűnik, hogy a valós kérdésekre nem adnak válaszokat. Ahogy néhány éve egy előadásán Tamás Gáspár Miklós sem, akinek a bankokról szóló mondandója fő vonalaiban párhuzamokat mutatott az azóta elsüllyedt, tőke- és bankellenes szélsőséges jobboldali törpepártéval (leszámítva azt, hogy előbbi nem nevezett ki egy társadalmi szegmenst bűnbaknak, de ez a gazdasági kérdések szempontjából mellékes).
Az is megállapítható, hogy egyre többek tartják úgy, hogy "trendi" manapság alterglobalistának lenni. Hiszen lehet szidalmazni a háborút viselő államokat és vezetőiket, vagy éppen a mindenkit kizsákmányoló multikat. Kicsit disszonáns azonban, hogy az általam ismert globalizációkritikusok zöme igen jó társadalmi helyzetben él, és olybá' tűnik: számukra ez inkább szórakozás, életforma és mindenekelőtt buli. Ma ugyanis az egyetemisták, fiatalok körében kevesen vállalják büszkén, hogy elkötelezett kapitalisták lennének, sokkal jobban hangzik, hogy tüntessünk a világbékéért. Mindez számomra azért furcsa, mert az illetők egyértelműen a rendszerváltás nyerteseinek tekinthetők, vagyis a boldogulásukat nagyrészt a piacnak köszönhetik, adott esetben a multik befektetéseinek.
Némileg más összefüggésben a Spiegel ezt írta: az éhes demonstrálók közül sokan a nagy gyorsétteremláncokban ebédeltek. Így válik köddé a demonstrálók hitelessége. Ezért nem kell elítélni őket, elég halkan megállapítani, hogy a Pizza Hut és társai által nyújtott kínálat kielégítette a Rostockban szórakozó tüntetők keresletét. Ahogy az a piacon általában lenni szokott. Biztos ez is valami ócska neoliberális trükk...

A privatizációról I. - mennyit ér a családi ezüst?

Az utóbbi napokban újból felmelegedni látszik a vita arról, hogy mely társaságok maradjanak tartósan állami tulajdonban és melyeket lehet részben vagy egészben értékesíteni. Ahogy nyilvánosságra került az állami vagyonról szóló törvény tervezete, a két nagy párt azon nyomban elővette az etatista szókincsgyűjteményét, és élesen támadni kezdte a javaslatot.
Ellenzéki oldalról már-már elvárható egy, "a kormány végleg kisemmizi Magyarországot"-jellegű nyilatkozat, melynek jelen helyzetben nincs sokkal több relevanciája, mint egy zsák nulláslisztnek. Miután az indítvány a Pénzügyminisztériumban készült, az már sokkal meglepőbb volt, hogy a szocialisták egyik képviselője is rögvest kijelentette, hogy ellenzik néhány, a tervezetben szereplő vállalat privatizációját.
A legfogósabb kérdés nyilvánvalóan a Szerencsejáték Zrt. eladása lehet, hiszen ez a vállalat (állami tulajdonban lévő cégek esetében meglepő módon) stabil és jelentős nyereséget termel. Ilyenkor sokan teszik fel a kérdést: minek levágni az aranytojást tojó tyúkot?
Ez a bejegyzés az első része annak a sorozatnak, amely a magánosítás mellett érvel, ha már jelenleg a hazai politikai mainstream ezzel teljesen ellentétes álláspontot képvisel.
Elsőként nézzük leegyszerűsítve, milyen árat kínál egy cég, mikor fel akar vásárolni egy másikat! Mikor például a Google felvásárolta a YouTube-ot, akkor másfél milliárd dollárt fizetett egy olyan cégért, amely addig veszteséges volt. Mindezt azért, mert felmérték, hogy a cég mekkora jövedelmet tud a jövőben termelni, ebbe belekalkulálták a két társaság közti együttműködésből fakadó előnyöket, illetve költségeket, valamint az akvizíció kockázatait. Ezen összegeket úgynevezett diszkontálással átszámították mai dollárra és ez alapján ajánlották meg a vételárat. Félreértés ne essék, minden vállalat vagy projekt értékelése lényegében e metódus, vagyis a jövőben várható pénzáramlások jelenértéke alapján történik.
Miért érdekes ez számunkra? Ha kiírnának egy nyílt eljárást a Szerencsejáték Zrt. eladására, akkor a pályázók megpróbálnák felmérni, hogy a jelenlegi nyereség (amely 2004-ben és 2005-ben évi 4,5 milliárd Ft körül alakult) mennyire növelhető, majd ezt diszkontálnák mai értékre.
Ha most valaki ajánlana 45 milliárdot a cégért, akkor erre rögtön azt mondhatnánk, hogy ez olyan, mintha a következő 10 évi nyereséget előre odaadnák, de mi lesz utána? Nos, ez a logika téves, méghozzá a pénz időértéke miatt. Ráadásul az ajánlott árban jellemzően beáraznak egy olyan prémiumot is, amelyet állami tulajdonban a cég nem tudna realizálni, például a hatékonyabb működés miatt (erről a sorozat későbbi részeiben).
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy létezik olyan ár, ami mindkét fél számára kedvezőnek nevezhető, és míg a vevő úgy érzi, jó üzletet kötött, addig az állam (és persze közvetve az adófizetők) is úgy érezhetik, hogy nem kótyavetyélték el a társaságot, hanem kedvező feltételekkel adták el.
A második részben néhány érvet vizsgálunk meg a magánosítás mellett és ellen.