Amikor a felsőoktatás reformja szóba kerül, mindenki azonnal a tandíjra gondol, amit aztán ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint szükséges rossznak, vagy az emberek kisemmizésének tekint. Azonban a reform másról is kell(ene), hogy szóljon, mégpedig az egyetemek és főiskolák szemléletváltásáról.
A diplomáig tartó út célegyenesében járva a hallgató már elég sok tapasztalatot gyűjtött, elég sok olyan élményben volt része, amiről azt mondhatja: ezen változtatni kell. Ráadásul ez jellemzően nem (vagy nem elsősorban) pénz kérdése, hanem a hozzáálláson múlik. Budapesti elitegyetemeken tapasztalja vagy hallja az ember, hogy a tanulmányi osztályokon megalázó módon bánnak a diákokkal. Legutóbb én is fültanúja voltam egy hasonló esetnek, ahol az ügyintéző minősíthetetlen stílusban közölte a diákkal, hogy ő nem kívánja az egész péntek délutánját munkával tölteni. Félreértés ne essék, mindez délután 1 órakor történt. Vajon a versenyszférában ezt a mentalitást hogyan tolerálnák?
A probléma az, hogy az egyetemeken a fejekben még nem mindenhol zajlott le a rendszerváltás, az ott dolgozók közül sokan továbbra is úgy hiszik, a munkahelyük egy hatóság, ahol a diákok optimális esetben kiszolgáltatottak. De ez már most sincs így! Már csak a finanszírozás rendszere miatt (a sokat szidott fejkvóta) is érdemes lenne emberszámba venni a hallgatókat és betartani az intézmény saját szabályait.
De menjünk tovább: az egyetem egy szolgáltató intézmény, ahol a hallgató az ügyfél (még inkább: fogyasztó), akit a tanár, az ügyintéző és minden dolgozó kiszolgál, hogy előbbit elégedetté tegye. Így az a tanár, aki egy vendégelőadó miatt nem engedi szünetre a diákokat (mondván: azok úgyis elmennének haza), az erős szereptévesztésben van, hiszen az ő felelőssége, hogy olyanok legyenek az előadások, hogy arra bejárjanak az emberek, érdeklődés vagy egyéb motiváció miatt.
Egyelőre ez a hozzáállás mindkét oldalról hiányzik, vagyis a diákok sem lépnek fel a magasabb szolgáltatási színvonalért. Általánosítás helyett: e sorok szerzője sem tesz meg mindent.
Van ennek bármi köze a tandíjhoz? Nagyon is. Ha ugyanis valaki fizet egy szolgáltatásért, akkor azért el is várja a minőséget. Mit szólnánk, ha az egyik mobilszolgáltató bejelentené: hétvégén nem dolgoznak és ezért nem lehet sms-t küldeni? Azonnal mennénk a konkurenciához. Hiszen minőséget akarunk a pénzünkért. Megítélésem szerint a példa teljesen analóg a felsőoktatásban is. Ha fizetni kell a tanulmányokért, akkor elvárjuk, hogy ne kommunikációs zavarral küszködő demonstrátorok tartsák az órát; ne a szocializmusból ittragadt munkaundortól szenvedő ügyintézők legyenek a tanulmányi hivatalokban; ne teljesen átláthatatlan és folyamatosan váltakozó tanszéki elvárások nehezítsék a hallgatók helyzetét. Legyen helyette ügyfélcentrikus, innovatív és a kimenetre (vagyis az elhelyezkedni vágyó diplomások állásszerzési esélyeire) odafigyelő, hatékonyan működő oktatási intézmény. Ahol a hallgatók érdekképviselete átláthatóan, korrupciótól mentesen tevékenykedik.
Ha ehhez a szemléletváltáshoz csak egy cseppet is hozzájárul a tandíj, akkor én támogatom.
A diplomáig tartó út célegyenesében járva a hallgató már elég sok tapasztalatot gyűjtött, elég sok olyan élményben volt része, amiről azt mondhatja: ezen változtatni kell. Ráadásul ez jellemzően nem (vagy nem elsősorban) pénz kérdése, hanem a hozzáálláson múlik. Budapesti elitegyetemeken tapasztalja vagy hallja az ember, hogy a tanulmányi osztályokon megalázó módon bánnak a diákokkal. Legutóbb én is fültanúja voltam egy hasonló esetnek, ahol az ügyintéző minősíthetetlen stílusban közölte a diákkal, hogy ő nem kívánja az egész péntek délutánját munkával tölteni. Félreértés ne essék, mindez délután 1 órakor történt. Vajon a versenyszférában ezt a mentalitást hogyan tolerálnák?
A probléma az, hogy az egyetemeken a fejekben még nem mindenhol zajlott le a rendszerváltás, az ott dolgozók közül sokan továbbra is úgy hiszik, a munkahelyük egy hatóság, ahol a diákok optimális esetben kiszolgáltatottak. De ez már most sincs így! Már csak a finanszírozás rendszere miatt (a sokat szidott fejkvóta) is érdemes lenne emberszámba venni a hallgatókat és betartani az intézmény saját szabályait.
De menjünk tovább: az egyetem egy szolgáltató intézmény, ahol a hallgató az ügyfél (még inkább: fogyasztó), akit a tanár, az ügyintéző és minden dolgozó kiszolgál, hogy előbbit elégedetté tegye. Így az a tanár, aki egy vendégelőadó miatt nem engedi szünetre a diákokat (mondván: azok úgyis elmennének haza), az erős szereptévesztésben van, hiszen az ő felelőssége, hogy olyanok legyenek az előadások, hogy arra bejárjanak az emberek, érdeklődés vagy egyéb motiváció miatt.
Egyelőre ez a hozzáállás mindkét oldalról hiányzik, vagyis a diákok sem lépnek fel a magasabb szolgáltatási színvonalért. Általánosítás helyett: e sorok szerzője sem tesz meg mindent.
Van ennek bármi köze a tandíjhoz? Nagyon is. Ha ugyanis valaki fizet egy szolgáltatásért, akkor azért el is várja a minőséget. Mit szólnánk, ha az egyik mobilszolgáltató bejelentené: hétvégén nem dolgoznak és ezért nem lehet sms-t küldeni? Azonnal mennénk a konkurenciához. Hiszen minőséget akarunk a pénzünkért. Megítélésem szerint a példa teljesen analóg a felsőoktatásban is. Ha fizetni kell a tanulmányokért, akkor elvárjuk, hogy ne kommunikációs zavarral küszködő demonstrátorok tartsák az órát; ne a szocializmusból ittragadt munkaundortól szenvedő ügyintézők legyenek a tanulmányi hivatalokban; ne teljesen átláthatatlan és folyamatosan váltakozó tanszéki elvárások nehezítsék a hallgatók helyzetét. Legyen helyette ügyfélcentrikus, innovatív és a kimenetre (vagyis az elhelyezkedni vágyó diplomások állásszerzési esélyeire) odafigyelő, hatékonyan működő oktatási intézmény. Ahol a hallgatók érdekképviselete átláthatóan, korrupciótól mentesen tevékenykedik.
Ha ehhez a szemléletváltáshoz csak egy cseppet is hozzájárul a tandíj, akkor én támogatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése