De nehéz az iskolatáska...

Lassan két hete megy az iskola, úgyhogy egy rövid áttekintés, mit is tanulunk, és mennyit.
Ne kergessünk illúziókat: az 5 periódusból álló program első szakasza javarészt megismétli a közgáz első évét. Micsoda? Igen, nagyjából erről van szó, statisztika, mikroökonómia, számvitel, pénzügy, szervezeti magatartás és (a kakukktojás) üzleti etika. És eddig a tananyag sem hozott túl sok újat ezeken a területeken, bár a válságra való hivatkozás igen sokszor előkerül az órákon.
Persze itt az iskolában a marketing jól megy, sok tantárgynak igen különleges neve van, így lesz a statisztikából "Uncertainty, Data and Judgment", a mikróból meg "Prices & Markets".

Bürokrácia, gyere haza!

Szingapúrban minden tevékenységnek megvan a maga jól bejáratott folyamata. Ilyen engedély, olyan letét, emilyen formanyomtatvány. Persze így van ez másutt is, azonban valami nagyon máshogy van: ebben az országban minden flottul működik. Csak egy példa.
Beköltözés az új lakóparkba. A lakásban korábban még nem volt se víz, se áram. Ezek viszonylag szükséges dolgok az élhetőséghez. Találkozunk az ügynökökkel, hogy aláírjuk a szerződést. Az egyik előkapja az iPhone-ját, és felmegy a "nagy" közüzemi szolgáltató honlapjára, kitölti a megrendelőt, és elküldi. Másnap délelőtt már van víz is, áram is.
Nem hittem a szememnek, és rögvest elkezdtem reménykedni: hát ezt is lehet, így is lehet?!

"Költözzünk össze egy jó nagy házba mind"

Ha nem akarunk egy szűkös hostelszobában tölteni egy évet, akkor lakást kell keresni. Mi is így tettünk, és 3 nap alatt elég jól meg lehetett ismerni a szingapúri ingatlanpiac működését.
A lakások két fő típusba sorolhatóak: HDB és condo. Előbbieket az állam építi és viszonylag kedvező áron adja bérbe vagy el a helyieknek, míg utóbbiak nem államiak, ellenben drágábbak és sokkal jobban felszereltek. A felszereltség alatt modernebb és jobban karbantartott épületet, medencét, konditermet, esetenként teniszpályát, valamint biztonsági őröket kell érteni. Külföldiek számára alapvetően a condók jönnek reálisan szóba, amiket gyakorlatilag a hazai lakóparkokhoz lehetne hasonlítani, persze a helyi szokásokhoz igazodva kicsit magasabbak a házak, ezt a bejegyzést pl. egy 24 emeletes épületből írom...
További fontos (és persze evidens) árfelhajtó tényező az elhelyezkedés, a metróhoz való közelség, no meg, hogy mikor épült az ingatlan. Mindezek alól egyetlen kivétel van: a mi sulinkhoz legközelebbi condók kétszer annyiba kerülnek, mint a hasonló paraméterekkel bírók.
Akkor itt álljunk is meg egy pillanatra: Szingapúrban magyar szemmel elképesztőek az ingatlanárak. Egy három hálószobás lakás bérleti díja havonta (rezsi nélkül!) 500 ezer forinttól indul, és az általunk megismertek alapján 1 millió forint fölött áll meg. És ebből a legolcsóbb egy viszonylag lelakott, rossz közlekedéssel bíró lakóparkban van, alacsony emeleten. Ez utóbbi itt kicsit problémásabb, mint otthon, mert a trópusi időjárás miatt kicsit sűrűbben találkozni ilyen-olyan rovarokkal...
Itt minden főbérlő ügynökökkel dolgozik, rögtön többel is, így fordult elő, hogy ugyanazt a lakást 30 perc különbséggel kétszer tekintettük meg. Hozzá kell tenni, már elsőre sem volt szimpatikus... Mindenesetre az ügynökök hihetetlenül sokat dolgoznak, és bár nem mindegyik ügyes, azért a lelkesedés dicséretre méltó: elviszik a potenciális ügyfeleket enni, szállítják őket mindenfelé.
Hát velünk is ezt tették, valamint megmutattak nagyon sok lakást. Mi az iskola közvetlen közelét kizártuk, az nem fért bele a költségvetésbe. Ellenben láttunk condót a 90-es évekből és 2010-ből is, olyat, amelyikből az ember azonnal kifordult, és olyat is, ahol még az építkezés sem fejeződött be egészen.
Lehet bútorozottan és félig bútorozottan kivenni a lakásokat, ez utóbbi a "tök üres" eufemisztikus megfelelője, ugyanis egy hűtőt, egy mosógépet, egy mikrót meg a függönyöket jelenti. Cserébe viszont havi kb. 50-60 ezer forinttal alacsonyabb bérleti díjat is. Mi természetesen ezt a vonalat erőltettük, ugyanis így egy egyszeri kb. 200 ezer forintos beruházással, az Ikea polcainak lesöprésével egészen bútorozottá tettük a lakást. Sőt, az a terv, hogy a bérleti időszak (10 hónap, ebből is gond volt, mert mindenki minimum 1 évre akarja kiadni a lakását, mondjuk érthető okokból) végén ezeket jó áron értékesítjük a főbérlőnek...
Még egy szót az ügynökökről. Minden lakásmegtekintésnél 2 ügynök van: az egyik az eladót, a másik a bérlőt képviseli. Aztán ügyesen megosztoznak a fél-egyhavi díjnak megfelelő jutalékon, melyet persze mindkét érdekelt félről leakasztanak. Kivéve persze a magyarokat, akik a jutalékból is alkudtak valamelyest...
A végeredmény: egy gyönyörű új lakás, amelyben a szerződés aláírásakor még nem volt áram meg víz (erről egy későbbi bejegyzésben), azóta viszont már teljesen lakható, és mivel a közel 700 lakás nagyobb része még üres, így egyelőre a játszótér meg a medence tumultus nélkül használható...
Valahol itt.

Utazni jó?!

Tehát kezdjük az utazással.
Az első benyomás: jó hosszú a repülőút, Frankfurtból kb. 11 óra (+6 az időeltolódás). Az első osztályon vízszintesen lehet utazni, nekünk sajnos ebben nem volt részünk... Persze van, ki képes a Szigetről hazafelé sétálás közben is elaludni, szóval egy Jumbo Jet ülése sem lehet akadály.

Viszont a csomagok nem jöttek meg, csak 1 nap késéssel, ezt huszonpárezer forinttal kompenzálta a légitársaság. Másnapra hiánytalanul leszállították a lemaradt tételeket. Apropó: a Lufthansa egy 20 kg-os csomagot enged feladni, a túlsúlyért elég magas felárat kell fizetni. Nos, nekem két csomagban kb. 37 kg jött össze, de valami nehezen érthető ügymenet révén ezt is felengedték némi hezitálás után. Egyébként még egy sífelszerelést is felengednek, de azt valahogy nem érzi adekvátnak az embert az Egyenlítőtől néhányszáz kilométernyire...
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Ferihegy döbbenetesen szervezetlennek tűnt, a check-innél nincs egyértelmű sor, a biztonsági ellenőrzésnél meg van, csak éppen nagyon lassan halad. Biztos most akarjuk visszanyerni a "civilizált ország" minősítést, és ezért szigorúbb az ellenőrzés, ami teljesen jogos, kár, hogy több szalag ki volt vonva a forgalomból.

Megérkezésünk után a mi kis kompániánk rögvest belevetette magát a lakáskeresésbe, a helyi ingatlanpiac áttekintése azonban összetettség folytán külön posztot indokol.

Újra távol

Jópár év eltelt, és ismét olyan élethelyzetben vagyok, hogy érdemes folytatnom a blogírást. Elsősorban barátoknak, ismerősöknek szól, másodsorban minden érdeklődőnek (ha van ilyen...), de egy blognak sokszor az is célja, hogy valamelyest saját magunk számára is dokumentáljuk, mik történtek velünk a múltban.
Így volt ez 2006 tavaszán, mikor Belgiumban töltöttem egy szemesztert cserediákként, és így van ez most is, mikor egy kicsit hosszabb időre, egy kicsit távolabbra vettem az irányt: a következő szűk egy évet Szingapúrban töltöm, ahol az Insead nevű iskolában fogok tanulni. Illetve emellett utazni, világot és kultúrát látni, új emberekkel találkozni, másokat jobban megismerni.
A készülődés során meglepő volt tapasztalni, hogy milyen sokan jártak már ebben a kis, de igen messze lévő országban. A következő időszakban lesz lehetőségem összevetni a hallottakat a valósággal, és igyekszem majd egyfajta útmutatót adni azoknak, akik a későbbiekben Dél-Kelet-Ázsiába szeretnének látogatni.

Beköszöntőnek ennyi is megteszi, és nem kizárt, hogy egy szerzőtárs fogja segíteni a blog elkészültét...

Közszolgáljatok!

Bár a legutóbbi közszférához kapcsolódó élményem részben pozitív volt, de a bejegyzés témája sajnos továbbra is igencsak aktuális, és erős a gyanúm, hogy ez még sokáig így marad. Néhány héttel ezelőtt a felsőoktatás kapcsán jeleztem, hogy az egyetemeken még nem alakult ki az ügyfélorientált szemlélet. Sajnos tapasztalataim szerint ez a kritika kiterjeszthető a közszféra egészére, természetesen tisztelet a növekvő számú kivételnek.

Jelen sorok szerzője írt már elektronikus levelet többek között miniszternek és nagyvárosi polgármesternek (Kóka & Kósa), valamint adatvédelmi ombudsmannak (Péterfalvi), és - hasonlóan mindenkihez - számos más közhivatallal került kapcsolatba ügyintézés céljából. Ezen élmények alapján merem állítani, hogy sok köztisztviselő teljes szereptévesztésben van, mikor továbbra is felsőbbrendű hatóságnak tartja magát az alárendelt állampolgárokkal szemben.

Nem egyéni sérelmek miatt tartom szükségesnek, hogy ezzel a témakörrel foglalkozzunk, mégis talán jól illusztrálja a helyzetet, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (amely őrzi az előző rendszerben készült jelentéseket) jelenleg a 2004-es betekintési kérelmeket dolgozzák fel. Nyilván számos indokot fel lehetne sorolni (pl. kevés alkalmazott, szűkös anyagi források), mindemellett az ember elgondolkodik, hogy miért fizetünk adót? Az adókat és egyéb bevételeket ugyanis az állam azért szedi be, hogy azokból közjavakat nyújtson az adófizetőknek, a társadalom tagjainak. Miután az adóterhelés minden túlzás nélkül nevezhető magasnak hazánkban, ebből következően elvárható, hogy a közjavak mennyisége és minősége is megfelelő legyen.

Ehhez képest nem igazán látható, mit kap az állampolgár a befizetéseiért cserébe. Ez a jelenleg futó reformok egyik hibájaként is felróható, hiszen a kormányzat nem (vagy nem jól) kommunikálja a vízióját. Ebben egyet tudok érteni Sólyom Lászlóval, tényleg nem világos, hogy mi a reformok végső célja, milyen lesz az "Új Magyarország". Egyelőre az egyértelmű, hogy az adóterhelés (ha nem is annyira, mint azt sokan láttatni kívánják) mértéke és az öngondoskodás szerepe párhuzamosan növekszik, ráadásul a közszolgáltatások szintje legfeljebb stagnál.

Mit lehet ilyenkor tenni? Sajnos ezek hosszabb távon érvényesülő változások, de van néhány lehetőség, ahol szükség volna azonnali lépésekre. Gyakran alkalmazott közhely, hogy a politikának magán kell kezdenie a változásokat. Ez jelen téma szempontjából is egy releváns elvárás, hiszen amíg az adatvédelmi biztos nem reagál egy hozzá benyújtott panaszra, addig meglehetősen képmutató dolog, hogy mások adatkezelését kritizálja. Ha egy hivatal csak 3 év késéssel tudja ellátni feladatait, akkor vagy irreálisan alulfinanszírozott (és akkor a fenntartó a felelős), vagy hihetetlenül rossz hatékonysággal működik (ez a vezetés kompetenciája).

Így nem is várhatunk mást a közszolgáktól, hogy nevükhez méltó módon kiszolgáljanak minket, akik finanszírozzuk a tevékenységüket. Hogy ez nem egy új ötlet, arra bizonyság, hogy a "miniszter" szó eredeti jelentése: szolga.

Kincsvadászok, előre!

Hurrá, kiírták a pályázatot! Hogy miről van szó? A Kincstári Vagyoni Igazgatóság nyilvánosságra hozta az Üllői úti FTC-stadion és a hozzá tartozó telek értékesítésére vonatkozó pályázatot. A hír megjelent az egyetlen sportnapilapban, amely ezúttal is bizonyítja, milyen káros hatásai vannak a monopolhelyzetnek: az olvasók lenézésére utal, hogy a gazdasági témájú cikkek gyakran bántó hibákat tartalmaznak, így ez esetben az ajánlati biztosíték nem 400 ezer, hanem 400 millió Ft, amit ráadásul a veszteseknek vissza fognak utalni. És van még egy-két hiba: amit ők árcsökkentő tényezőnek tartanak (jegybevétel-engedményezés), az valójában bevételi forrás, illetve teljesen ad hoc módon kezelik az ÁFA kérdését... De az ilyen elírások szóra sem érdemesek, a jelentkezés feltételei sokkalta érdekfeszítőbbek!

Hangsúlyozzuk, egy állami tulajdonú ingatlan eladásáról van szó. Ehhez képest a vevőnek a vételáron felül (ami legalább nettó 3,5 milliárd Ft) még számtalan egyéb feltételt is teljesítenie kell:

• meg kell vennie az FTC sportegyesülettől a labdarúgócsapatot működtető Zrt. 99,9%-át, méghozzá minimum 800 millió Ft-ért
  
• meg kell vásárolnia az egyesülettől annak stadionhasználati jogát legalább másfél milliárdért (+ ÁFA)
• minimum nettó 1,2 milliárdért fel kell újítania a stadiont
• stadionhasználati jogot kell biztosítania az FTC-nek 25 éven át, cserében jár a jegybevétel 25%-a.

Ha valaki a piacban csak egy cseppet is hisz, már az első feltételen erősen kibukhat: megítélésem szerint ez a pont egyrészt árukapcsolás, amit tilt a versenytörvény. Másrészt nevetséges, hogy egy állami szerv úgy határozza meg egy nem általa birtokolt társaság vételárát, hogy annak gyakorlatilag semmilyen közgazdasági alapja nincsen. Az FTC Zrt. ugyanis egy végletesen eladósodott, forgalomképes eszközökkel nem rendelkező vállalat, amely mind üzleti, mind sportszakmai téren vegetál, ráadásul a menedzsmentje sem bizonyította eddig rátermettségét. Keressen rá vevőt a tulajdonosa, de ne az állam!

A 3 további feltétel együttesen tragikomikus: a telekvásárló megváltja a használati jogot, majd azon nyomban újra biztosítja ugyanezt a jogot, ráadásul a korábbiaknál hosszabb időre (úgy, hogy közben még át is építi a stadiont). Akkor minek kell másfél milliárdot kifizetni érte?

Persze, mindenki tudja, miről van szó. Az állam nem nyújthat közvetlen segítséget a bajba került "Fradikának", az egykorvolt "nemzeti kincsnek", amelynek - a pályázat legalábbis ezt sugallja - köztartozásai, állami szervekkel és bankokkal szemben fennálló adósságai elérik a 2,3 milliárd Ft-ot (az egyesület és a Zrt. együtt) és már évek óta képtelen tőkeerős tulajdonost találni az elvileg egyedül piacképes labdarúgócsapatra, aki volt, azt meg elkergették...

Ehelyett ma azt látjuk, hogy egy állami tulajdonban lévő ingatlan eladásából származó bevétel nagyobbik részét ilyen-olyan jogcímen átfolyatják az FTC-nek és a Zrt.-nek, hogy azok életben maradhassanak.

"meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni"

- ugye, ismerős? Egyelőre ott tartunk, hogy az adófizetőket megrövidítve nyújtanak segítő kezet egy szinte senkit sem érdeklő, nagy hagyományokkal bíró focicsapatnak. Esélyegyenlőség, öngondoskodás, piacgazdaság? Ugyan, kérem...

Hogyan gyűjtsünk ismerősöket?

A Népszabadság mai számában megjelent egy írás, melyben szerepel egy mondat, miszerint

"olyan társadalomban élünk, ahol sokkal szégyellnivalóbb Molnár Lajosnak, baloldalinak, toleránsnak lenni, mint rasszistának, fasisztának vagy xenofóbnak".

Talán nem érdektelen egy kicsit foglalkozni az állítással.
Az apropó nem más, mint az a budakeszi tanár, aki SS-egyenruhás fotóját töltötte fel az iWiW-re. Ahogy ez médianyilánosságot kapott, egy igen találónak hangzó magyarázatot talált, mondván, egy hagyományörző kiránduláson vett részt. Persze egyes sajtótermékek nem minden alap nélkül felvetették, hogy milyen hagyományokat őriz az illető, de erre nem érkezett válasz. A tanárról kiderült, hogy SS-témájú könyvéhez (melyet nagyapjának ajánlott, de ez még nem jelent semmit, lásd a hódmezővásárhelyi képviselő ügyét) náci indulókat mellékelt és egyesek megnézték az iWiW-es ismerőseit is. A múlt héten jelen sorok szerzője is megtette ugyanezt és valóban elképesztő dolgokat lehetett találni. A tanár ismerősének tartja a Hezbollahot, a nettó antiszemita Gój-klubot, a Magozott Cseresznye együttest, a Magyar Mérce Jobbik-közeli újságot, a Wehrmachtot és számtalan revizionista csoportot.
Igencsak elszomorító, hogy ezek az elsőre vállalhatatlannak tűnő szervezetek és emberek hihetetlen népszerűséggel bírnak, a szkinhedek éves találkozójának is nevezhető Becsület Napja például másfél ezernél is több ismerőssel bír. Lehet, hogy tényleg igaza van a fenti cikk szerzőjének? Mit lehet ez ellen tenni?
Egyrészt szerencsére ez továbbra sem általános, bár manapság ijesztően sok Nagy-Magyarországot ábrázoló matricát látni az autókon. Másrészt én a magam részéről az iWiW-en jelentettem a rasszista tartalmakat, azonban az üzemeltető egy hét alatt képtelen volt a rendszerből törölni. Talán a látogatottság fontosabb, mint a saját szabályzata...
A tanár története egyfelől úgy végződött, hogy felmentették az állásából, másfelől viszont az ismerőseinek száma néhány nap alatt megduplázódott. Konklúzió? Ma Magyarországon nem szégyellnivaló (sőt!), ha valaki rasszista, fasiszta vagy xenofób. Ha valami morális válság, hát ez az.

Oktatási rendszerváltás?

Amikor a felsőoktatás reformja szóba kerül, mindenki azonnal a tandíjra gondol, amit aztán ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint szükséges rossznak, vagy az emberek kisemmizésének tekint. Azonban a reform másról is kell(ene), hogy szóljon, mégpedig az egyetemek és főiskolák szemléletváltásáról.

A diplomáig tartó út célegyenesében járva a hallgató már elég sok tapasztalatot gyűjtött, elég sok olyan élményben volt része, amiről azt mondhatja: ezen változtatni kell. Ráadásul ez jellemzően nem (vagy nem elsősorban) pénz kérdése, hanem a hozzáálláson múlik. Budapesti elitegyetemeken tapasztalja vagy hallja az ember, hogy a tanulmányi osztályokon megalázó módon bánnak a diákokkal. Legutóbb én is fültanúja voltam egy hasonló esetnek, ahol az ügyintéző minősíthetetlen stílusban közölte a diákkal, hogy ő nem kívánja az egész péntek délutánját munkával tölteni. Félreértés ne essék, mindez délután 1 órakor történt. Vajon a versenyszférában ezt a mentalitást hogyan tolerálnák?

A probléma az, hogy az egyetemeken a fejekben még nem mindenhol zajlott le a rendszerváltás, az ott dolgozók közül sokan továbbra is úgy hiszik, a munkahelyük egy hatóság, ahol a diákok optimális esetben kiszolgáltatottak. De ez már most sincs így! Már csak a finanszírozás rendszere miatt (a sokat szidott fejkvóta) is érdemes lenne emberszámba venni a hallgatókat és betartani az intézmény saját szabályait.

De menjünk tovább: az egyetem egy szolgáltató intézmény, ahol a hallgató az ügyfél (még inkább: fogyasztó), akit a tanár, az ügyintéző és minden dolgozó kiszolgál, hogy előbbit elégedetté tegye. Így az a tanár, aki egy vendégelőadó miatt nem engedi szünetre a diákokat (mondván: azok úgyis elmennének haza), az erős szereptévesztésben van, hiszen az ő felelőssége, hogy olyanok legyenek az előadások, hogy arra bejárjanak az emberek, érdeklődés vagy egyéb motiváció miatt.

Egyelőre ez a hozzáállás mindkét oldalról hiányzik, vagyis a diákok sem lépnek fel a magasabb szolgáltatási színvonalért. Általánosítás helyett: e sorok szerzője sem tesz meg mindent.

Van ennek bármi köze a tandíjhoz? Nagyon is. Ha ugyanis valaki fizet egy szolgáltatásért, akkor azért el is várja a minőséget. Mit szólnánk, ha az egyik mobilszolgáltató bejelentené: hétvégén nem dolgoznak és ezért nem lehet sms-t küldeni? Azonnal mennénk a konkurenciához. Hiszen minőséget akarunk a pénzünkért. Megítélésem szerint a példa teljesen analóg a felsőoktatásban is. Ha fizetni kell a tanulmányokért, akkor elvárjuk, hogy ne kommunikációs zavarral küszködő demonstrátorok tartsák az órát; ne a szocializmusból ittragadt munkaundortól szenvedő ügyintézők legyenek a tanulmányi hivatalokban; ne teljesen átláthatatlan és folyamatosan váltakozó tanszéki elvárások nehezítsék a hallgatók helyzetét. Legyen helyette ügyfélcentrikus, innovatív és a kimenetre (vagyis az elhelyezkedni vágyó diplomások állásszerzési esélyeire) odafigyelő, hatékonyan működő oktatási intézmény. Ahol a hallgatók érdekképviselete átláthatóan, korrupciótól mentesen tevékenykedik.

Ha ehhez a szemléletváltáshoz csak egy cseppet is hozzájárul a tandíj, akkor én támogatom.

A privatizációról III. - "barátság a felső szinten"

A privatizációt pártoló cikksorozatban először arról írtunk, hogy ha az állam eladja a tulajdonában lévő céget, az nem feltétlenül jelenti a vagyon elkótyavetyélését, majd a második részben a tulajdonosi kontroll hiányát, valamint a menedzsment kiválasztása és a gazdasági döntések politikai motivációit taglaltuk. Most a korábbiakat folytatva egyéb érveket elemzünk, melyek bizonyítják, hogy jobban járunk, ha az állami cégeket eladjuk.
Hogy a korrupció jelen van hazánkban, azt talán senki sem vitatja, sokan persze elfelejtik, hogy gyakorlatilag mindnyájan részesei vagyunk, például a hálapénz útján. Korrupcióra leginkább akkor van lehetőség, ha a korábbi cikkben érintett tulajdonosi kontroll kevésbé erőteljes, hiszen így a gazdasági racionalitást kikerülve is születhetnek döntések. Ilyenkor komoly gondokat okozhatnak az eltérő érdekek, különösen, ha a szereplők nem egyenlően informáltak. Ezt a közgazdaságtan megbízó-ügynök problémának nevezi. Ez a szituáció nem csak állami cégeknél fordul elő, de a magántársaságok több eszközzel bírnak a probléma kezelésére (pl. profitérdekeltség megteremtése), míg a köztulajdon esetén nagyon nehezen azonosítható a megbízó (tulajdonképpen az adófizetők). Így aztán az ügynök (aki tehát elvileg a megbízót képviseli) már úgy léphet kapcsolatba a klienssel, hogy viszonylag gyengébb felette az ellenőrzés, így a saját érdekei szerint cselekedhet, ami alapján könnyen elképzelhető, hogy csúszópénzt fogad el egy partnertől, akit cserébe előnyben részesít.
A korrupció elmélete persze sokkal bonyolultabb, számos elemzés foglalkozik a témával (így ez a cikk), melyekre most nem térünk ki. Nehéz konkrét példákat mondani, hiszen alig van bizonyíték, de az ember hall ezt-azt például a Szerencsejáték Zrt. egyes működési területein tapasztalható túlárazásról, vagy a MÁV takarító alvállalkozóiról.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a közszférában jelentősebb esélye van a korrupt magatartásnak (egy régebbi Gallup-felmérés szerint a közbeszerzések és állami beruházások esetén a megkérdezett vállalkozók többsége jelentősnek mondta a korrupciót), mint a privát szektorban. Márpedig azt talán nem kell ecsetelni, hogy ahol korrupció van, ott a társadalom rosszul jár (szakkifejezéssel élve jóléti veszteség keletkezik). Ennek alátámasztására egy pár évvel ezelőtti pénzügyminiszter szavait idézném, aki azt mondta, hogy az autópálya-beruházások azért (is) voltak ilyen drágák, mert ahhoz, hogy egy párt kasszájába kerüljön 1 milliárd Ft, további kb. 4 milliárdot kell ilyen-olyan személyeknek és cégeknek juttatni, így lesz egy 15 milliárdos beruházás tényleges költsége 20 milliárd Ft.
Amíg tehát korrupció létezik és jelentős, addig érdemes minél több köztulajdonú céget privatizálni, hiszen a korrupciót a privát szféra hatékonyabban tudja kezelni, ráadásul onnantól az okozott kár nem az adófizetőket terheli, hanem a társaság részvényeseit.

(a címben szereplő idézet Leonyid Szuhorukov ukrán írótól származik és eredetiben így hangzik: a korrupció nem más, mint szoros barátság a felső szinten)

A következő bejegyzés a stratégiai időtávval kapcsolatos kérdéseket veti fel.