Talán először a HavasPress Online történetében, külpolitikai témával foglalkozom. Ennek oka, hogy egyre kínosabb helyzetbe kerül a világ a belőle hülyét csináló Irán által. Úgy tűnik, Európa továbbra is kivárásra játszik, aminél kevés rosszabb lépése lehetne, hiszen amíg szép csendesen tárgyalgatni próbál, a perzsa állam hamarosan egész Európát elérő rakétát fog előállítani.
Bush és Amerika most várhatóan nem mer belekezdeni egy újabb háborúba, mert épp elég gondjuk van így is a régióban.
ENSZ Biztonsági Tanács? Ha komolyan vesszük magunkat, akkor erre a gittegyletre nem érdemes sok szót fecsérelni, hiszen a megosztottsága miatt esélytelen, hogy bármilyen komolyan vehető szankcióra sort kerítenének.
Az Irán által leginkább fenyegetett országnak viszont nemcsak erős motivációja, de megfelelő hadászati eszköztára is van az atombomba-kísérleteknek otthont adó létesítmények lebombázásához. Az iráni elnök állandó céltáblájának számító Izraelben hamarosan parlamenti választásokat tartanak és a HavasPress várakozásai szerint akár 2 hét múlva, az izraeli választás estéjén megindulhatnak a légicsapások.
Nyilván sokan nem értenek egyet a szerzővel, de egyértelműen úgy látom, hogy Irán és elnöke komoly kockázatot jelent az egész világ számára, így mielőbb szükség van a megfelelő lépések megtételére, hiszen meg kell akadályozni, hogy Irán atombombához jusson, amelyet a kiszámíthatatlan elnöke a legvéletlenszerűbb pillanatban próbálhat ki. Minden háború rossz, de van, amire szükség van, és a jelek szerint az iráni helyzet ilyen.
Tehát: visszaszámlálás indul, könnyen elképzelhető, hogy mához 2 hétre, március 28-án megindul a hadművelet.
Az Irán által leginkább fenyegetett országnak viszont nemcsak erős motivációja, de megfelelő hadászati eszköztára is van az atombomba-kísérleteknek otthont adó létesítmények lebombázásához. Az iráni elnök állandó céltáblájának számító Izraelben hamarosan parlamenti választásokat tartanak és a HavasPress várakozásai szerint akár 2 hét múlva, az izraeli választás estéjén megindulhatnak a légicsapások.
Nyilván sokan nem értenek egyet a szerzővel, de egyértelműen úgy látom, hogy Irán és elnöke komoly kockázatot jelent az egész világ számára, így mielőbb szükség van a megfelelő lépések megtételére, hiszen meg kell akadályozni, hogy Irán atombombához jusson, amelyet a kiszámíthatatlan elnöke a legvéletlenszerűbb pillanatban próbálhat ki. Minden háború rossz, de van, amire szükség van, és a jelek szerint az iráni helyzet ilyen.
Tehát: visszaszámlálás indul, könnyen elképzelhető, hogy mához 2 hétre, március 28-án megindul a hadművelet.
4 megjegyzés:
Havas úr!
Németország is ezzel riogatta lakosságát Csehszlovákia bekebelezése előtt, hogy a repülői elérhetik akár Berlint is. A háborús ok, ami több mint 60 évvel ezelőtt bevált Hitlernek, az ma megfelel az amerikai elnöknek is.
Irán demokratizálását kellene elősegíteni, nem pedig tönkretételét. Fegyverekkel nem lehet demokráciát exportálni, mert a demokrácia egy belső folyamat eredménye.
Tisztában vagyok vele, hogy a szerző már az iraki háborút is támogatta (amikor éppen az utcán tüntettem ellene), és akkor is elhitte, hogy Irak tömegpusztító fegyvereket rejteget, valamint talán azt is, hogy köze volt szept. 11-hez. Mindkettőről beigazolódott, hogy hazugság volt, bár az amerikai vezetés azzal védekezett, hogy őket is csak félretájékoztatták.
Amikor az USA megtámadta Irakot, egy kirekesztett, sok-sok éve embargókkal súlytott országot támadott meg, ahol azonban viszonylagos béke volt. Ma már naponta 30 bombamerényletet hajtanak végre, ami éves szinten rengeteg (2004-ben ~4600 volt, 2005-ben már meghaladta a 10000-et), vallásháború dúl, gondok vannak az élelmiszer és vízellátással, katasztrófális helyzet uralkodik, az emberi jogok biztosíthatatlanok ilyen körülmények között. Az amerikai katonák 75%-a haza szeretne jönni.
A demokrácia ilyen fajta exportálása tönkrevágta Dél-Amerika országait, megbukott Afganisztánban és Irakban is, és meg fog bukni Iránban is. És nem azért, mert nem lehet elősegíteni a demokratikus átalakulást, hanem azért, mert e háborúk célja valójában nem ez, hanem az erőforrások feletti ellenőrzés, és e célhoz rendelik az eszközöket is. Persze ringathatjuk magunkat naív álomban, vagy képzelhetjük magunkat amerikai hősnek, aki megmenti a világot a gonosz terroristáktól, és lenézhetjük az arabokat, sőt gyűlölhetjük is őket, mert ma ez a divat, de ettől semmiben sem leszünk mások azoknál, akik a második világháború alatt felültek a náci háborús propagandának.
Azzal a neokonzervatív ideológiával, amely az amerikai geopolitika alapját képezi, egyetlen liberális ember sem érthet egyet, amennyiben a szabadság fogalma nem merül ki számára a tőke szabadságában, hanem kiterjed az emberek szabadságára is.
A nemzetközi politikai ügyeket nemzetközi jogi keretbe kell terelni! Ma, az USA-nak, az egyetlen szuperhatalomként lehetősége volna arra, hogy a nemzetközi jog biztos kereteinek létrehozását elősegítse, mégsem teszi, sőt kivonja magát a nemzetközi büntetőbíróság hatásköre alól, így azt működésképtelenné téve. Önkényes agressziókat hajt végre, és hagyja, hogy sokkal nagyobb szörnyűségeket kövessenek el saját szövetségesei a maguk területén belül (Törökország), mint amiket más országok esetében háborús oknak tekint. Az Egyesült Államok fegyverexportja Törökországba akkor járt csúcsra (és ekkor a világ első fegyverimportőre volt Egyiptom és Izrael után), amkior Törökországban tízezrével írtották a kurdokat, és közülük mintegy másfél milliót üldöztek el otthonaikból.
Ez nem más, mint képmutató politika. És hogy George W. Bush kedvenc filozófusát idézzem, Jézust, a képmutató ember az, aki nem hajlandó ugyanazt a mércét alkalmazni saját magára, amellyel másokat mér.
Képmutató dolog az iráni háborút nagy hanggal támogatni.
Tiszteletem!
Szerény véleményem az, hogy az igazságot - mint oly sokszor máskor is - elsősorban a két egymásnak ellentmondó vélemény között kell keresni valahol. Egy hadjárattal valóban kínos demokráciát csinálni, de szerintem Iránnal kapcsolatban az elsődleges szempont talán nem is a demokrácia létrehozása lenne, hanem az ország kiszámíthatatlansági tényezőjének csökkentése. Ez pedig valóban fontos szempont, aminek csak egy következő lépése egy új rendszer létrehozása. Igaz, hogy Irakkal kapcsolatban is a tömegpusztító fegyverekkel riogattak, aztán mégsem lett igazuk, de erre azt szokták mondani: jobb a békesség. És ki tudja , mennyi időre lett volna szükségük ahhoz, hogy kifejlesszenek ilyesmit...Azt viszont abszolút naivitásnak gondolom, hogy az amerikaiak pusztán az erőforrások feletti ellenőrzést akarták volna megszerezni az országban. Még ha az egész háború magában is hordozza ezt a dimenziót, akkor sem állítható, hogy egy ilyen kockázatos lépés megtételére pusztán nyereségvágyból vállalkoztak volna. Túl nagy kockázat, túl kevés haszonért. A Husszein korszak alatti béke felvázolása pedig szinte - már bocsánat a szóért - a nevetségesség határait súrolja. Abban az országban, ahol tömegével végeztettek ki ártatlan embereket faji alapon és mindent üldöztek , ami csak gyanús volt, arra az országra a legnagyobb jóindulattal sem használnám a "békés" szót. A helyzet közel sem rózsás ma sem, de abba kell csak belegondoloni, amire egyik barátom hívta fel nemrég a figyelmemet: egy rendszerváltáshoz idő kell. Nálunk, ahol azért elég békés keretek között zajlott le a rendszerváltás, majdnem az államcsőd szélére sodródott az ország az első 5 év után. Egy új rendszer alapja olyan ország, ahol a sária alapján éli a lakosság túlnyomó többsége az életét, lassan fogja megtalálni az útját. Naivság azt gondolni, hogy Száddám Husszein alatt bezzeg minden nyugodt volt.
Elsősorban Iránnal is az a probléma mint az összes atombomba birtoklására törekvő állammal: magában hordozza ennek a veszélynek a lehetőségét. Punktum. Ezt senki sem vitatja. ha pedig magában hordozza, törődni kell a kérdéssel.
Kétlem, ha Izrael elszánja magát egy hadműveletre, az pont két héten belül következne be. De az kétségtelen, hogy a közeljövőben, ha nem is egy egyoldalú hadművelettel, de valamit tenni fog, amiért a világ majd megint utálhatja egy picit a zsidó államot. Valamint az is kizárt, ha belekezd ilyesmibe, utána túlzott energiákat feketetne bele a demokrácia intézményének meghonosításába Iránban. Nem szokása tudnillik.
A nemzetközi ügyeket valóban nemzetközi jogi keretek közé kell szorítani, amennyire ez lehetséges. De a nemzetközi viszonyok legfontosabb sajátossága, hogy az országok egymás szuverenitását feltétlenül elsimerik és semmiféle felső hatalomnak nem szeretik átadni azt a függetlenségüket, hogy önnállóan viselkedjenek mint ezen nemezetközi viszonyok szinte kizárólagos szereplői. Ha lenne egy ilyen legfelsőbb nemzetközi szuverén, azt világkormánynak hívnák. Nem az Egyesült Államok az egyetlen, amelyik a nemzetközi fórumok intézményei alól kibújik. Ugyanígy viselkedik, sőt, méginkább így viselkedik Irán, Észak-Korea, Oroszország...stb. Egy olyan világrendnek, ahol minden szereplő megbizhatóan betart egy egyetemes szabályrendszert, én örülnék a legjobban. Ennek híján azonban nem marad más, mint a bizonytalanság, melynek kiküszöbölésére törekedni kell. A kérdés már csak az, mitől lesz bizonytalanabb a világ? A vadállamok tömegpusztító fegyvereket fejlesztő politikájától vagy az Usa demokrácia terjesztő projectétől? Erre viszont válaszoljon más.
Nagyon figyelemre méltó, visszafogott vélemény, és sok mindennel én is egyetértek. Remélem más is reagál rá még itt a HavasPress oldalán!
Visszatérek a békére. Világos, hogy nem volt béke Irakban, éppen ezért írtam, hogy "viszonylagos béke", és itt a viszonyítási pont a jelenlegi sokkal rosszabb állapot volt. Mert, hogy "a helyzet most sem rózsás", az megítélésem szerint nem csak, hogy egy túlontúl enyhített megfogalmazás, de a jelenleg zajló folyamatok fordítottját érzékelteti.
Idézek:
"A kérdés már csak az, mitől lesz bizonytalanabb a világ? A vadállamok tömegpusztító fegyvereket fejlesztő politikájától vagy az Usa demokrácia terjesztő projectétől? Erre viszont válaszoljon más."
Távolról sem gondolnám, hogy a választás lehetősége e kettő között áll fenn. Már csak azért sem, mert a "demokrácia terjesztő" háborúk, valójában minden eddigi országban csődöt mondtak, amelyikre alkalmazták. És ez már túlzott jóindulat és végtelen naívitás tőlem, hiszen mondatom alapállása, hogy e háborúk célja valóban a demokrácia kialakítása volt. Hiszen mondhatnám azt is, hogy szó sincsen kudarcról, hiszen a cél a destabilizáció volt.
Miért naívitás? Elég csak megnézni azt a csapdát, amibe számos latin-amerikai ország került azzal, hogy az USA terror ellenes háború, demokrácia terjesztés és segélyezés címén megnyittatta az országok piacait és úm. "javította a befektetési klímát ((teszem hozzá: a lakosság ellen elkövetett erőszak támogatásával: az amerikai segélyezés növekedése, a piacok megnyitása és a kínzások gyakoriságának növekedése közötti korrelácót Edward S. Herman mutatta ki egy egész világra kiterjedő kutatásban)), amely végső soron nem jelentett mást, mint hogy a termelés és az erőforrások így az USA ellenőrzése alá kerülhettek.
Azonban teljesen egyetértek azzal, hogy naív volnék, ha azt feltételezném, hogy csupán emiatt - az erőforrások ellenőrzése miatt - támad meg, vagy támogat terroristákat egy ország. Nem. A destabilizáció rontja a lakosok emberi jogi helyzetét egy adott országban, azonban lehetővé teszi az ország politikája feletti ellenőrzést, és ez stratégiai fontosságú az USA biztonsága szempontjából. Bár nem tudom, hogy egy ilyen politika meddig tartható fenn és mikor kezdjük el a terrorizmust kezelni, nem pedig gyakorolni, előidézni és elmérgesíteni. Nem tudok egyértelmű választ adni arra, hogy mit kellene tenni Irán ügyében, vagy akár Oroszország ügyében (amely ugyancsak igen jelentős biztonsági kockázatot jelent, Putyinnal az élen, a saját lakosságára és a világra nézve), de azt tudom, hogy a destabilizáció további radikalizálódáshoz vezet, a terrorizmus növekedését idézi elő, és az emberek szenvedéseit növeli. Iránnal törődni kell (kétségtelenül), és az ott élő emberekkel is, mert ők is ugyanannyit érnek, mint bárki a Világ másik felén, egy másik kontinensen.
Valóban sok más állam is kivonja magát a nemzetközi szerződések alól, de nem éppen a leghatalmasabbnak kellene a legjobb példát muatatnia ebben, és alávetnie magát a nemzetközi jognak? Nem beszélve arról, hogy nem nagy dicsőség, ha valamelyik országot Észak-Koreával és Oroszországgal egy lapon lehet említeni e téren.
A rendszerváltozáshoz mindig idő kell, de az is, hogy a cél valóban ez legyen, és az eszközöket is okosan válogassuk meg!
Nos, úgy vélem, nem különbözik sokban a véleményünk egymástól, csak néhány dologra szeretnék kitérni, hamár ennyire belelendültünk. A kérdést amit feltettem ("...mitől lesz bizonytalanabb a világ? A vadállamok tömegpusztító fegyvereket fejlesztő politikájától vagy az Usa demokrácia terjesztő projectétől?") nem úgy értettem, hogy a stabilizációs folyamatok sikeressége a két alternatíva közötti számegyenesen volnának kizárólagosan érzékelhetők vagy éppen értelmezhetők. De ez egy mindenképpen megkerülhetetlen dilemma a téma szempontjából. A demokrácia terjesztő háború fogalmával én csínyán bánnék, mert nem feltétlenül volt ugyanaz a helyzet a dél-amerikai országok esetében mint például most a közel-keleti ún. "gonosz államoknál". Úgy vélem, Irak, Irán, de még Észak-Korea esetében is sokkal inkább érvényesülnek globális szempontok, mint a latin-amerikai országok esetében annak idején (ott legfeljebb kontitnetálisak). Az ország feletti ellenőrzést valóban lehetővé teszi egy ilyen hadművelet, ami az adott ország átmeneti vagy rosszabb esetben tartós destabilizációjával jár. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ez pusztán az Egyesült Államok biztonsági érdekeit szolgálná. Szerintem az egész világ érdekeit szolgálja az, ha minél kevesebb diktátor ül, minél kevesebb ország élén. Száddám Irakja sokkal inkább fenyegetést jelentett a világ számára, mint a mostani Irak. A mostani helyzet annyival rosszabb, hogy az ott élő emberek számára az élet lassan elviselhetetlenné válik. Sajnos ez is tény, a "nem éppen rózsás" valóban túl szelíd megfogalmazás volt, elismerem. Demokrácia csak és kizárólag szerves folyamat eredményeképpen jöhet létre, valóban. (bár Japán kivétel ilyen szempontból, de ott "segített" két atombomba is...). De bízzunk benne, hogy ez a folymat beindul minél előbb, a lehetőség most már sokkal inkább adott, mint Száddám alatt volt.
Nemzetközi rendhez pedig annyit még, hogy igazad van abban, hogy a legerősebbnek kéne példát mutatnia (én is ezt szeretném) , de sajnos ennél irracionálisabb lépést szinte nem is tehetne az Usa, ugyanis ezzel feladná az első csapás stratégiai előnyét (nem csak katonai kontextusban értem ezt). Mindamellett, hogy magam is harcos ellenzője vagyok a megelőző háború doktrínájának (amely a legkiszámíthatatlanabb katonai válságterv, amit csak kitalálhattak), felelős államférfiként, lehet, hogy én sem tartanám be azokat a szabályokat, amelyek betartását szinte lehetetlen elvárni az ellenséges és a baráti országoktól egyaránt. Hiába tartana be az Egyesült Államok minden ilyesmit, azt valószínüleg mások rögvest kihasználnák, nem pedig fenntartás nélkül követnék őket. Ez pedig egy ősrégi történethez vezet, nevezetesen: - elméletileg elmélet és gyakorlat között semmi különbség nincs, gyakorlatilag azonban van.
Megjegyzés küldése