Egyre távolodva Magyarországtól sorra veszem az államokat.
Az általam megismert románokat egyaránt az érzelemgazdagság, a játékosság, kreativitás, és egy sokat nélkülöző ország állampolgárának bizonyítási vágya jellemzi. Talán a romantikus érzelmi beállítottságból is adódik, hogy van bennük egy infantilis nacionalizmus, amelyhez egy "nem nagyon szeretjük a magyarokat" is társul. Ezzel szemben viszont engem szeretnek, és azt gondolják, hogy biztos más vagyok mint a többi. Próbálom velük megértetni, hogy ez nincsen így (bővebben erről internetes naplómban).
Több lengyellel is találkoztam, egy lánnyal pedig barátságot is kötöttem. Valami általam ismeretlen oknál fogva alengyelek szó szerint rajongva szeretik a magyarokat. A nálunk élő embereket, szívesen hallgatják a nyelvünket, és kérik, hogy beszéljek magyarul. Amikor egy lengyel megtudja, hogy magyar vagyok, rögtön csak úgy sugárzik belőle a boldogság. Érthetetlen... :)
Német ismerőseim túlontúl kimértek és fenségeskedők. Sokszor nyilatkoznak negatívan erről-arról, távolságtartóak, azonban segítőkészek is. Beismerem, hogy gyakran untat a társaságuk, és nem tudok köztük feloldódni. Az itteni legjobb barátom egy német fiú, őt egészen más fábúl faragták.
A franciáktól el kellene tanulnunk az alapvető pozitív hozzáállást egymáshoz és a világhoz, a kedvességet, és azt az egy mosolyt, ami nem kerül semmibe, de örömöt okoz. Tényleg nagyon megkedveltem őket. Rugalmasak, jó problémamegoldók, hivatali hatásköreikben önkorlátozók, és segítőkészek.
Olaszok. Szuper jók. Irígylésre méltóan tudnak élni. Sajnos olasz barátom hazautazott.
A spanyolok és a mexikóiak nagyon összetartanak, közvetlenek, pozitívak, és érdekes, hogy még rosszat, vagy bántót nem hallottam tőlük. Sokat lehet a körükben nevetni, és az idegen is rögtön feloldódik, de egy ponton túl az a probléma jelentkezett, hogy intellektuálisan nem tudtam még egyikkel sem összhangba kerülni. (értsd vitázni, beszélgetni, politizálni, stb.)
Az egyik múltkor kicsit megsértődött mert úgy emlékeztem, hogy katalán.
A kanadaiak megadják a módját a dolgoknak, ha mulatni mennek, akkor mindig kicsípik magukat. Nagyon társasági emberek, mosolygósak, szívesen beszélgetnek, de még egyiket sem sikerült rávennem, hogy jöjjön el velünk társasjátékozni, mert ahhoz túlságosan komoly(kodó)ak. Sokat utaznak most, hogy eljutottak Európába, és mindent látni szeretnének. Néha az az érzésem, hogy egy máz veszi körül őket, és nem tudni, hogy mi van mögötte.
A kolumbiaiak együtt mozognak. Folyton fociznak, és vannak vagy negyvenen. Engem is szoktak hívni focizni, mint egyetlen nem kolumbiait. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az USA-nak nem sok köszönettel tartoznak.
Egy kínai fiút ismerek. Ő pedig ismeri Petőfit (a románok is ismerik), sőt a kedvenc költője. Egyszer kölcsönadtam neki gyertyát, amikor áramszünet volt. Késöbb ezt egy szerencsehozó amulettel viszonozta.
Az általam megismert románokat egyaránt az érzelemgazdagság, a játékosság, kreativitás, és egy sokat nélkülöző ország állampolgárának bizonyítási vágya jellemzi. Talán a romantikus érzelmi beállítottságból is adódik, hogy van bennük egy infantilis nacionalizmus, amelyhez egy "nem nagyon szeretjük a magyarokat" is társul. Ezzel szemben viszont engem szeretnek, és azt gondolják, hogy biztos más vagyok mint a többi. Próbálom velük megértetni, hogy ez nincsen így (bővebben erről internetes naplómban).
Több lengyellel is találkoztam, egy lánnyal pedig barátságot is kötöttem. Valami általam ismeretlen oknál fogva alengyelek szó szerint rajongva szeretik a magyarokat. A nálunk élő embereket, szívesen hallgatják a nyelvünket, és kérik, hogy beszéljek magyarul. Amikor egy lengyel megtudja, hogy magyar vagyok, rögtön csak úgy sugárzik belőle a boldogság. Érthetetlen... :)
Német ismerőseim túlontúl kimértek és fenségeskedők. Sokszor nyilatkoznak negatívan erről-arról, távolságtartóak, azonban segítőkészek is. Beismerem, hogy gyakran untat a társaságuk, és nem tudok köztük feloldódni. Az itteni legjobb barátom egy német fiú, őt egészen más fábúl faragták.
A franciáktól el kellene tanulnunk az alapvető pozitív hozzáállást egymáshoz és a világhoz, a kedvességet, és azt az egy mosolyt, ami nem kerül semmibe, de örömöt okoz. Tényleg nagyon megkedveltem őket. Rugalmasak, jó problémamegoldók, hivatali hatásköreikben önkorlátozók, és segítőkészek.
Olaszok. Szuper jók. Irígylésre méltóan tudnak élni. Sajnos olasz barátom hazautazott.
A spanyolok és a mexikóiak nagyon összetartanak, közvetlenek, pozitívak, és érdekes, hogy még rosszat, vagy bántót nem hallottam tőlük. Sokat lehet a körükben nevetni, és az idegen is rögtön feloldódik, de egy ponton túl az a probléma jelentkezett, hogy intellektuálisan nem tudtam még egyikkel sem összhangba kerülni. (értsd vitázni, beszélgetni, politizálni, stb.)
Az egyik múltkor kicsit megsértődött mert úgy emlékeztem, hogy katalán.
A kanadaiak megadják a módját a dolgoknak, ha mulatni mennek, akkor mindig kicsípik magukat. Nagyon társasági emberek, mosolygósak, szívesen beszélgetnek, de még egyiket sem sikerült rávennem, hogy jöjjön el velünk társasjátékozni, mert ahhoz túlságosan komoly(kodó)ak. Sokat utaznak most, hogy eljutottak Európába, és mindent látni szeretnének. Néha az az érzésem, hogy egy máz veszi körül őket, és nem tudni, hogy mi van mögötte.
A kolumbiaiak együtt mozognak. Folyton fociznak, és vannak vagy negyvenen. Engem is szoktak hívni focizni, mint egyetlen nem kolumbiait. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az USA-nak nem sok köszönettel tartoznak.
Egy kínai fiút ismerek. Ő pedig ismeri Petőfit (a románok is ismerik), sőt a kedvenc költője. Egyszer kölcsönadtam neki gyertyát, amikor áramszünet volt. Késöbb ezt egy szerencsehozó amulettel viszonozta.
eon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése